-
Elton John: Én
Elton Johnról a legelső emlékem, ahogyan Diana hercegné temetésén énekel egy zongoránál ülve egy templom kellős közepén. Tízéves voltam akkor, és a legkevésbé sem láttam a zsenialitást a fura hajú, pufók, öregedő bácsiban, aki a dalból ítélve inkább anyukám korosztályának zenélt, de leginkább a nagyanyám tűnt a célcsoportnak. Mindez talán érthető annak fényében, hogy éppen a Spice Girls rajongásom tetőfokát éltem, és hozzájuk képest végtelenül unalmasnak tűnt egy Elton John. Hozzájuk képest minden más végtelenül unalmasnak tűnt számomra. Sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy Elton John nem egy szürke figura uncsi zenével – ha tudnátok, mekkorát koppant az állam, amikor megvilágosodtam, hogy a rádióban milliószor hallott és imádott I’m…
-
Rosella Postorino: A Farkas asztalánál
Tavaly egy kicsit túltoltam a második világháborús könyveket, úgyhogy ebben az évben tudatosan tartottam távol magam a témától, ami bármennyire is érdekel, nagyon meg tud viselni lelkileg – főleg, ha egymás után zsinórban olvas róla az ember. Egészen eddig nagyon jól ellenálltam (kivételt képez az idei első olvasmányom, A döntés), de ez az ellenállás megtört, amikor megláttam, hogy érkezik magyarul A Farkas asztalánál. Nagyon szeretek a másik oldal aspektusából olvasni a háborúról, mert borzasztóan fontos ismerni az áldozatok szemszögét és beleélni magunkat a sorsukba, de ugyanolyan érdekes és sokszor tragikus tud lenni a rossz oldalon állók története is. A Farkas asztalánál is egy ilyen történetet mesél el, méghozzá rendkívül filmszerűen…