SARAH PINBOROUGH – NE HIGGY A SZEMÉNEK!

Az utóbbi hónapokban mindenhol ez a könyv jött szembe velem és el is határoztam, hogy egyszer majd elolvasom, mígnem úgy beleszaladtam egy óriási spoilerbe, mint a huzat. Mondanom sem kell, hogy ennél a műfajnál nem túl szerencsés, ha lelövik a poént (nem mintha más műfajban okés lenne), úgyhogy amikor végül megkaptam és nekiálltam az olvasásnak, akkor – hogy is mondjam – nem voltam túl izgatott amiatt, hogy hová fog kifutni a vége. Szerencsére kiderült, hogy az általam akaratlanul megismert csavar után van az a bizonyos fő csavar, úgyhogy végül én is elmondhatom, hogy leesett az állam a végén!

A történetnek három főszereplője van. Louise elvált, egyedül neveli a kisfiát és részmunkaidőben titkárnőként dolgozik egy magánrendelőben. Egy este megismerkedik a jóképű Daviddel, iszogatnak, egy kicsit összeszűrik a levet, majd nem sokkal később kiderül, hogy a pasi az új főnöke, aki ráadásul nős. Hogy a helyzet még inkább fokozódjon, Louise összebarátkozik David feleségével, a csodaszép és elbűvölő Adele-lel.

Ez eddig úgy hangzik, mintha egy könnyed Chicklit fülszövege lenne, de a dolgok elkezdenek bonyolódni. Kiderül, hogy ez a házasság talán mégsem olyan idilli, mint amilyennek kívülről tűnik, Louise pedig egyre inkább belegabalyodik a pár életébe és a végén már sem ő, sem az olvasó nem tudja eldönteni, hogy most ki is a rossz: a gyakran zavart és megfélemlítettnek tűnő Adele vagy az alkoholba menekülő, titokzatoskodó David? Mindeközben valaki mesterien mozgatja a háttérben a szálakat annak érdekében, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan eltervezte.

Mondjuk, hogy ketten pontosan ugyanazt a dolgot élik át – kérd meg őket később az esemény felidézésére, és bár a beszámolójuk talán hasonló lesz, mindig akadnak majd különbségek. Az igazság más és más valamennyiünk számára.

Egy darabig egyébként meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a  blog történetének első negatívabb hangvételű kritikája, mert annyira borzasztóan lassan haladtam vele, nem éreztem késztetést, hogy kézbe vegyem, valahogy nem pörgött a sztori. Erről talán a szereplők is tehetnek egy kicsit, ugyanis egyikük sem volt a szívem csücske. Louise egy befolyásolható, saját nyomorúságán kesergő borissza gyárkémény, David és Adele pedig… nem, nem lövök le több poént, mint amennyit fentebb elárultam róluk. Nem tudtam kifejezetten megkedvelni egyik szereplőt sem, és sokáig az sem volt egyértelmű, hogy történni fog-e bármi azon kívül, hogy három elcseszett életű ember útjai keresztezték egymást. És uramatyám, amennyi bort megisznak ebben a könyvben! Döbbenetes mennyiséget.

Szerencsére nem adtam fel, és milyen jól tettem, ugyanis nagyjából a kétharmadánál felélénkültek a történések, ettől kezdve tényleg nagyon izgalmas volt, észrevétlenül pörögtek az oldalak, kezdett összállni a kép és lehullani a lepel a szereplőkről, szép lassan pedig fény derült a motivációra is. A borító tényleg nem hazudik, itt senkinek sem szabad hinni, a történet végén pedig kapunk egy olyan befejezést, hogy az ember álla a földön köt ki, pedig visszagondolva teljesen logikus a megoldás. Sőt, az írónő elszórta az apró morzsákat útközben, de nekem speciel nem esett le a végéig a dolog. Pedig annyira egyértemű! Két szemszögből olvashatjuk a könyvet, az egyik mesélő Louise, a másik Adele, illetve egy harmadik elbeszélés a 10 évvel ezelőtti történéseket fedi fel. Imádtam, hogy az utolsó oldalak után kénytelen voltam az egészet új nézőpontból végigpörgetni a fejemben, hiszen borult a teljes alapszituáció.

A konyha csendjében ülök, az egyetlen társaságom az óra folyamatos ketyegése. Furcsamód vigasztaló hang. Eltöprengek ezen olykor, a zajos órák elterjedésén a világban, amelyek mindegyike kérlelhetetlenül jelzi az időnk fogyását. Borzadnunk kellene tőlük, és mégis, az ismétlődő ketyegés valamiképpen nyugtatón hat a lélekre. 

Nem tudom, hogy mennyire számít spoilernek, de elárulom, hogy ez nem csak egy egyszerű thriller, hanem erősen jelen van benne egy misztikusabb szál is. Ez könnyen csalódást okozhat azoknak, akik „hagyományos” pszichothrillert keresnek, vagy nem fogékonyak az efféle megoldásokra. Egyébként okosan ki lett találva ez a sztori, ráadásul a misztikus vonallal is egy olyan témát sikerült megragadni, ami szerintem mindenkit érdekel egy kicsit, hiszen mindnyájan tapasztaljuk, ennek ellenére nagyon keveset tudunk róla. Ez a kis misztikum ráadásul remekül ellensúlyozza a történet enyhén szürke, lehangoló atmoszféráját, ami mindig egy kicsit a brit könyvek sajátja és ez alól a Ne higgy a szemének! sem kivétel.

Ha szeretitek a lassan csordogáló, kicsit ködös hangulatú, fokozatosan kibontakozó, az utolsó oldalakon arcul csapó pszichológiai thrillereket és nem zavar egy kis misztikum sem, akkor bátran tudom ajánlani a Ne higgy a szemében!-t. Nem fogtok csalódni, én még most, napokkal a befejezés után is ezen kattogok. Nagyon várom az írónő új könyvét, van egy olyan érzésem, hogy tetszeni fog.

A SZERZŐRŐL Sarah Pinborough 1972-ben született az angliai Milton Keynesben. Többszörösen díjnyertes író és forgatókönyvíró. Több műfajban is alkot, írt már Young Adult, Fantasy és romantikus történeteket is. A Ne higgy a szemének! című regényét 19 nyelvre fordították le, és világszerte bestseller lett szinte a megjelenés után. A következő magyarul megjelenő könyve a 13 perc című YA pszichothriller lesz, amelyből a Netflix már készíti is a sorozatot. Az írónő jelenleg Londonban él.