Michel Bussi – Fekete vízililiomok

Már megint egy könyv, amit javarészt a borítója adott el nekem, hiszen badarság lenne tagadni, hogy a külseje fogott meg leginkább a Fekete vízililiomoknak. Aztán persze megnéztem a fülszöveget is, és egyértelmű volt, hogy kellünk egymásnak. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy még sosem olvastam francia krimit, úgyhogy Michel Bussit érte a megtiszteltetés, hogy bevezethetett ebbe a világba és meg kell hagyni, remek idegenvezető volt a Fekete vízililiomok által – még úgy is, hogy nem voltam maradéktalanul elégedett vele.

Adott ez a már-már giccsesen idilli normandiai falu, Giverny, ami főképpen az impresszionista festő, Claude Monet miatt vált híressé, aki ide visszavonulva festette a (talán leghíresebb) vízililiomos képeit. Ebben a – szó szerint – festői faluban történik egy gyilkosság: megölnek egy köztiszteletben álló, ámde igencsak csapodár szemészt. Az újonnan kinevezett felügyelő, Laurenç Sérénac és helyettese, a lelkiismeretes Bénavides próbálja kideríteni, hogy kinek állt útjában a férfi és mit jelent a rejtélyes idézetet tartalmazó képeslap a zsebében.
A történet azért is különleges, mert az egészet egy nyocvanon túli asszony meséli el, aki mint afféle helyi térfigyelőkamera, mindent lát és mindent hall. A néni ráadásul nem éppen a kedves öregasszony prototípusa, sokkal inkább szarkasztikus és szókimondó, így kifejezetten élvezetes volt az ő narrációjával olvasni a történetet. Mellette még megismerünk egy, a festésben ragyogóan tehetséges kislányt és a házasságában boldogtalanul vegetáló csodaszép tanárnőt is. Az ő sorsuk végül egy briliáns csavarral fonódik össze a végén, de addig sok víz lefolyik az Epte folyón…

Engem senki nem láthat, senki nem sejtheti, hogy itt vagyok. Ha mégis észrevennék a mesterkedésemet, mit számítana? Mi sem természetesebb,mint hogy egy öreg hölgy reggelente igazi pletykafészek módjára fürkészi a részleteket, mint egy akváriumban úszkáló, dülledtszemű aranyhal, amely minden kör után úgyis mindent elfelejt?

Túl sok is, ezért van az, hogy helyenként kifejezetten untatott a könyv. A helyszínválasztás kétségkívül ötletes volt, szinte a szemünk előtt rajzolódott ki a meseszerű falucska, ahol még sok-sok évvel Monet halála után is minden csak róla és a vízililiomairól szól, és bevallom, a felénél már túságosan is elülte a gyomromat ez a tömény, impresszionista idill. Sőt, kezdett kifejezetten nyomasztóvá válni Giverny és az, hogy ebben a faluban még a legkisebb fűszál is a művészetek és a festés körül forog, amit a szerző nem átallott minden adandó alkalommal hangsúlyozni. Túltolta ezt a festősdit, na.

A nyomozás menete lassú volt és vontatott, igazából talán nem is volt; Sérénacot inkább a farka irányította, mintsem a zsaruszimata (az ő fejezetei kifejezetten idegesítettek is), szegény Bénavides volt, aki próbálkozott nyomozgatni, több-kevesebb sikerrel. Később lett csak nyilvánvaló, hogy ennek a könyvnek nem is igazán a fülszövegben emlegetett gyilkosság a lényege, az csupán egy kicsike darabja a lassan kirajzolódó, sokkal durvább dolognak. Sokáig nem értettem, hogyan fog összefüggeni ennek a három nőnek a sorsa, elképzelni sem tudtam, hogy mi közük lehet egymáshoz azon kívül, hogy egy helyen laknak, és egyáltalán mi köti őket a gyilkossághoz. De aztán volt egy pont, ahol erősen elkezdtem sejteni valamit, és ha végül nem is teljesen, de nagy részben kikövetkeztettem a lényeget. Ettől függetlenül odacsapott a vége, főleg az előzmények tudatában.

Nem szokványos krimi a Fekete vízililiomok, talán nem is teljes mértékben krimi, mindenesetre nem olvastam még hasonlót, az egyszer biztos. A vége azért kárpótolt a hibákért, és ha visszagondolok erre a könyvre, közel sem kellemes érzéseket juttat eszembe, dacára az idilli környezetnek. Hogy ez pozitív vagy negatív-e egy ilyen zsánerben… nos, döntsétel el ti! Az tuti, hogy izgalmas újdonság volt az egy kaptafára íródott krimik/thrillerek között.

---

Fülszöveg | Adott ​egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny. 
Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak. 
Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek… 
Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…

---

A SZERZŐRŐL
Michel Bussi 1965-ben született. Jelenleg a legolvasottabb francia krimiszerző, civilben politológus és a roueni egyetem földrajztanszékének oktatója. A Fekete vízililiomok megjelenését követően öt elismerést kapott, többek között a Normandiai Írók Társaságának Gustave Flaubert Nagydíját. Egy csapásra az olvasók és a kritikusok kedvence lett.