Margaret Atwood Pénelopeia című könyvében nem a hős, a leleményes Odüsszeusz van a középpontban, hanem annak felesége, aki az állhatatosság és a hűség mintaképeként él a köztudatban. De vajon tényleg csak ennyi volt ez a nő? Ebben a kisregényben végre kilép az árnyékból és elmeséli a saját változatát a történetnek, amit mindenki ismer.

Mindig izgalmas, amikor egy jól ismert történetet új szemszögből vizsgálhatunk meg. A Pénelopeia lapjain Atwood Odüsszeusz szilárdszivű, nagyerényű feleségét hívta segítségül, hogy megmutassa azt, ami Homérosz eposzából kimaradt.
A történet elbeszélője Pénelopé, akinek alvilágból hallható monológját – akárcsak a görög drámákban – időnként megszakítja a szolgálólányok kórusa. Az ő szerepük nem csupán az, hogy a különféle műfajú beugrásokkal színesítsék a történetet, hanem oldalról oldalra ravaszul elültetik a kétkedés magvait az olvasó fejében. Mert az egyértelmű, hogy Odüsszeusz egy lókötő volt, de vajon Pénelopé mindenben az igazat mondja? Valóban úgy történt minden, ahogy most elmeséli?

Az Odüsszeiában vannak érdekes dolgok, de az kétségtelenül elképesztő, hogy Pénelopé húsz hosszú éven keresztül várja rendületlenül a férjét, míg az, hát, hogy is mondjam, nem mindig töri össze magát a nagy igyekezetben, hogy időben hazaérjen vacsorára a trójai háborúból. Aztán ott van az a kérdés is, ami Margaret Atwoodnak is szöget ütött a fejébe: miért kellett a végén a szolgálólányokat is meggyilkolni a kéretlen kérőkkel együtt? A kisregény erre is keresi a választ, mi pedig gyerekkorától kezdve a házassága kezdetén át a férje hazatérésig követhetjük az asszony életét.

A szerzőre jellemző módon a feminizmus tükrén keresztül látjuk a világ egyik leghíresebb történetét és bizony nem mutat jól az, ami kirajzolódik előttünk. Hogy milyen volt akkoriban nőnek lenni? Spoiler: nem jó, még egy király lányának sem. A férfiak egytől egyig kretének. Az pedig nem volt annyira nagy erény, ha okos volt az ember lánya. Bezzeg, ha szép, mint Helené, az undok unokatestvér, az egészen más. Pénelopénak esélye sem volt a külsejével kitűnni, de ő nem is törekedett erre. Helyette viszont okos volt, de nőként ezt kénytelen volt palástolni, és tettetni a naivat. A társadalom alsóbb rétegeiben élő lányok pedig még ennél is rosszabb helyzetben voltak, hogy mennyire, arról a szolgálólányok mesélnek.

 Ha sírtunk, senki se szárította fel a könnyeinket. Ha elaludtunk, rúgással ébresztettek. Azt mondták, hogy nincs anyánk. Azt mondták, hogy nincs apánk. Azt mondták, hogy lusták vagyunk. Azt mondták, hogy piszkosak vagyunk. Piszkosak voltunk. A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza.

Bármennyire is szeretnénk, Pénelopé nem teljesen pozitív karakter. Elbeszélése – aminek nyelvezete igencsak modern, picit talán szokatlan is elsőre – nem nélkülözi a rosszindulatot és az irigységet sem, főleg, ha unokatestvére, Helené kerül szóba. De humornak és szarkazmusnak sincs híján, így az egész történet rendkívül szórakoztató és olvasmányos stílusban van megírva, nem mellesleg végig ott motoszkál az emberben a kétség, hogy mennyi az igazság ebben, amit Pénelopé elmesél. Tényleg hűséges maradt? Tényleg nem volt alkalma szólni a lányokról Odüsszeusznak? De a másik oldalról is felmerül a kérdés: Odüsszeusz tényleg annyi megpróbáltatáson, kalandon és veszélyen keresztül jutott haza, ahogy azt hisszük, vagy csak hosszúra nyújtotta az ünneplést? Megannyi kérdés egy ilyen rövidke történet után.

Mert a könyv bizony rövid, ez is volt most a legnagyobb bajom. Olvastam volna tovább és úgy érzem, hogy lett is volna mód még jobban kibontani a történetet és mélyíteni a karaktereket. Mint minden Atwood, a Pénelopeia is azonnal felismerhető a stílusáról, de mégsem hasonlít semelyik más könyvére, amit olvastam tőle. Kellenek az ilyen újramesélt történetek, ami után egy kicsit másképp tekinthetünk az eredeti történetre.

Atwood többi könyve a blogon:
A szolgálólány meséje | Testamentumok | Guvat és Gazella | Az özönvíz éve | MaddAddam | Az ehető nő | Macskaszem | Legvégül a szív | Rendbomlás

 

A fantasztikus Margaret Atwood, A szolgálólány meséje és más kedvencünk szerzője ezúttal az ókori görög mitológia világába kalauzol el bennünket. Úgy gondolja ugyanis, hogy Odüsszeuszt már épp elegendő ideig dicsőítettük, és most a felesége, Pénelopé is megérdemel egy saját történetet. Hallgassuk ezt meg együtt!

Nyereményjáték

a Rafflecopter giveaway