Sejtettem, hogy jó lesz a MaddAddam-trilógia második része, de azt nem gondoltam, hogy jobban fog tetszeni, mint az első. A sorozatoknál általában – de nem mindig!– az első részek szoktak a legerősebbek lenni, de erre Atwood most jó rácáfolt nekünk.
Az özönvíz éve nem kifejezetten folytatása a Guvat és Gazellának, sokkal inkább egy párhuzamosan futó történet, csak ezúttal a trilógia világának egy másik „szegletén”, a plebsztelepeken élők szemszögéből mutatja be a vírus elszabadulása előtti (és utáni) helyzetet. Olyan ez a könyv, mintha Atwood a Guvat és Gazellában megrajzolt történetet elkezdte volna kiszínezni.

Hóember, azaz Jimmy ezúttal háttérbe kerül, csak említés szintjén, illetve a könyv végén (amikor összefutnak a szálak és ugyanabban a szituációban leszünk, ahol a Guvat és Gazella befejeződött) jut szerephez, de őszintén szólva nem is éreztem hiányát. Ezúttal két nő, Ren és Toby van a középpontban, akik mindketten egy vallási közösség, az Isten kertészeinek tagjai. Ennek a közösségnek az életét, illetve a plebsztelepek bűnös, mocskos oldalát is megismerjük, amely gyökeres ellentéte az előző kötetben vázolt idilli és tökéletes konszernek világának. Míg a Kampuszokban biztonságos és gazdag az élet, addig a telepeken sosem lehet tudni, mikor kerülsz valaki olyan útjába, aki okkal, vagy akár ok nélkül eltesz láb alól. A fogyóban lévő készletek, a pusztuló bolygó, a már alig létező erkölcsi és törvényi keretek szinte előrevetítik az eljövendőt.

 Ahogy a menet közelebb ért, Toby jobban ki tudta venni a menetelőket. Szakállas vezetőjük kaftánt viselt, ami úgy nézett ki, mintha bekábítózott manók varrták volna. Mögötte gyerekek jöttek – különböző magasságúak, különféle színűek, de mindegyiken sötét ruha volt –, magasba tartották palatábláikat, amelyeken ilyen feliratok voltak: Isten Kertészei Isten Kertjéért! Ne egyél halált! Az állatok is olyanok, mint mi! Rongyos angyaloknak néztek ki, vagy hajléktalan törpéknek. Ők énekeltek. Ne egyél húst! Ne egyél húst! Ne egyél húst! – most ezt kántálták.

A Kertészek – ahogyan magukat nevezik – felkészültek a végítéletre, amit ők a Víztelen Özönvíznek neveznek; nem esznek húst, saját maguknak termelik az élelmet, rendszeresen imádkoznak, tisztelik a természetet és az állatvilágot. Gyakorlatilag istenfélő, fanatikus  vegánok, akik meg vannak győződve róla, hogy hamarosan bekövetkezik a végítélet. Manapság azt mondanánk rájuk, hogy kettyósok, de az a helyzet, hogy mélyebbre tekintve nem teljesen azok. Ha leszedjük a vallási maszlagot (amiből kijut bőven, hiszen minden fejezet Ádám Egy prédikációjával nyit) akkor csak egy csapat hippit látunk, akik abban látják a túlélés esélyét, ha csoportba tömörülve, együtt próbálnak túlélni egy veszélyes világban. Egyébként félelmetesen aktuális a kötet témája és mondanivalója, talán még a szerző sem gondolta, hogy a megírása után tíz évvel már ennyire elfajulnak a dolgok, már ami a környezetszennyezést és annak tudomásul nem vételét illeti.

A hatszáz x oldal egyébként ne rémisszen meg senkit, gyakorlatilag észre sem veszed és már elolvastad a felét. Atwood stílusa felkap és magával ránt, és ezúttal a történet is egy kicsit pörgősebb, cselekménydúsabb lett, és nem éreztem azt a zsigeri magányt és elveszettséget, amit Jimmy történetének olvasása közben.
Ren és Toby két teljesen más típusú személyiség, míg előbbi kissé irányításra szoruló és felszínes, addig Toby igazi túlélő, bár ezt maga sem hiszi el igazán. Mindkettőjükben az a megkapó, hogy emberiek, tele hibákkal, kétségekkel. Igazából bármelyikünk lehetne Toby vagy Ren.
Az pedig, hogy folyamatosan ugrálunk hol az egyik, hol a másik múltjába, egy perc unatkoznivalót sem hagy. Mesteri egyébként, hogy mennyire tökéletesen összeszőtte a szerző a szálakat és magukat a szereplőket is – rengeteg aha-élményt adott a könyv, hiszen sok esemény, történés és szereplő is visszaköszönt a Guvat és Gazellából, egyúttal pedig sokkal többet megértünk ennek a fiktív világnak a működéséről. A Guvat és Gazella után sok kérdés maradt bennem, amit most ha nem is teljesen, de javarészt megválaszolt a második rész. Ezek után végképp rettenetesen kíváncsi vagyok a befejező kötetre. Ha egy okos, letehetetlen, és abszolút reális alapokon nyugvó disztópiát kerestek, akkor ez lesz a ti könyvetek.

A MaddAddam-trilógia második részében, Az özönvíz évében új karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik túlélték a világvégét. Az ő történetük legalább annyira izgalmas, mint az első könyvben Hóemberé, Guvaté és Gazelláé. Ren és Toby életéről ezúttal négy bloggerünk olvasott. A turné végén természetesen ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Nyereményjáték

Ezúttal Margaret Atwood magyarul megjelent könyveiből találtok a blogjainkon egy-egy idézetet. Az idézet alapján ki kell találnotok, hogy melyik Atwood-regényről is van szó, és a könyv címét beírni a Rafflecopter megfelelő sorába.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

06.28. Always Love a Wild Book
07.03. Spirit Bliss Sárga könyves út
07.08. Könyv és más
07.13. A Szofisztikált Macska

Fülszöveg| A MaddAddam-trilógia második kötetének középpontjában az emberiséget elpusztító járvány és az azt megelőző évtizedek állnak, melyek története két túlélő elbeszéléséből tárul fel. Ren édesanyja kihűlt házasságából megszökött egy rejtélyes férfival, és magával vitte a lányát is; Toby pedig egy gyorsétteremláncnál volt eladó, ahonnét menekülnie kellett, miután egy jól irányzott rúgással nyilvánosan megalázta zaklató, szadista főnökét. Mindketten a Kertészek szektájában lelnek menedékre: a természetet és az életet mindenek fölött tisztelő hívek szakadatlanul készülnek a Víztelen Özönvíz elérkezésére, melynek hitük szerint egyedüli túlélői lesznek. Míg a trilógia első kötete, a Guvat és Gazella a tudomány oldaláról, Az Özönvíz éve a vallás és a hit felől teszi mérlegre a kérdést: ha az ember már teremteni is képes, mi a felelőssége a teremtett világgal szemben?
Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.

A SZERZŐ
Margaret Atwood kanadai író, költő, kritikus 1939-ben született Ottawában. A hatvanas évek óta jelennek meg művei, számos regény, verseskötet, gyermekkönyv, esszé- és tanulmánykötet szerzője. Több egyetemen oktatott, jelenleg a Nemzetközi PEN Club egyik alelnöke. Munkásságát számtalan díjjal jutalmazták, melyek között megtalálhatóak a science fiction legrangosabb elismerései csakúgy, mint kitüntetés humanitárius tevékenységéért vagy a Booker-díj.
Művei a Jelenkor Kiadónál: A Szolgálólány meséje (2017), Alias Grace (2017), A vak bérgyilkos (2018), Guvat és Gazella (2019), Az özönvíz éve (2019), MaddAddam (2019)