Marceline Loridan-Ivens – És te nem jöttél vissza
Van az a már-már közhellyé silányult bölcsesség, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nos, Marceline Loridan-Ivens példája mutatja, hogy vannak olyan tátongóan mély sebek, amelyekre még az idő sem jelent megoldást. A közel 90 éves asszony egy apjának írt hosszú levélben próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant és egyben felmenteni magát az inkább vélt, mint valós „bűnei” alól.
A Rozenberg család 1935-ben. Marceline labdával a kezében, a kép bal oldalán. (Kép forrása: The Guardian)
Az alig 16 éves Marceline-t és apját, az egykori gyárigazgatót 1944-ben doportálták Franciaországból. Marceline Birkenauba, apja Auschwitzba került, és hiába volt a két tábor egymás mellett, mindössze kétszer látták egymást ebben a borzalmas időszakban. Marceline később Bergen-Balsenbe, majd Theresienstadtra került, ahonnan 1945 májusában a tábor felszabadításakor szabadon engedték. Soha többé nem hallott az apjáról, elvesztése pedig mélyebb sebet hagyott benne, mint a táborokban tapasztalt szenvedés és gyötrelem összesen.
Úgy megkeményedtem, mint azok a régi deportáltak, akik egyetlen vigasztaló szó nélkül nézték érkezésünket Birkenauba. A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt. Különben belefulladnánk.
Ez egy csodálatosan szép és szívettépő könyv lehetett volna. Olyan könyv, amiből okulhatna a jövő nemzedéke és mi magunk is, ha Marceline tényleg könyvet vetett volna papírra, nem pedig egy rövid, csapongó gondolatfolyamot. Annyira sajnálom, hogy a súlyos gondolatok és tettek néhol csak a levegőben lógtak, hogy nem lett mélyebben kifejtve ez az egész, hiszen annyi, de annyi kérdésem, és olyan sok megmagyaráznivaló maradt még! De így is el tudta érni, hogy néhol gombóccal a torkomban és elborzadva olvassam a történetét. Egy olyan történetet, aminek egy normális világban soha nem szabadott volna megtörténnie.
Sokan felróják hibaként, hogy Marceline túlságosan kapaszkodik a múltjába, az apjába, és nem képes a történeteken túllépni még 70 év után sem. Azt hiszem, nagyon kevesen lennénk képesek túllépni azokon a borzalmakon, amit ezek az emberek átéltek és elég csak egy percre a saját szülőnket az ő apja helyébe képzelni, és máris érthetőbb lesz a miértje. Azt hiszem, ennek a levélnek a megírása feloldozás volt Marceline számára. A több, mint fél évszázadon át magában hordozott önvád és lelkiismeretfurdalás a saját túlélése miatt olyan mélyen gyökeret vert benne, hogy csak az írás által tudott megszabadulni tőlük és talán az apját is sikerült többé-kevésbé elengednie általa.
Olvastam volna még. Az egyetlen hibája számomra ennek a történetnek, hogy túl rövid és túl csapongó. Hogy ez tényleg hiba-e, azt döntsétek el, ettől függetlenül számomra örökké emlékezetes írás marad.
Marceline Loridan-Ivens, Judith Perrignon – És te nem jöttél vissza
Eredeti cím: Et tu n’es pas revenu (2015)
Kiadó: 21. Század Kiadó
Fordító: Tóth Tímea
Puhatáblás, 126 oldal
Megjelenés éve: 2018
BELEOLVASÓ
Fülszöveg | „Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.”
Marceline Loridan-Ivens édesapjának szavai ezek, amelyeket 1944 tavaszán a franciaországi Drancyban mondott az akkor 16 éves lányának, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket. A férfinak igaza lett, lányát pedig azóta is kísértik ezek a szavak. Soha nem tudta feldolgozni, ami történt, így most megírta, egyszerűen, szikár stílusban annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretett: haláltáborban meggyilkolt édesapjának.
Loridan-Ivens gyönyőrű vallomása az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi sikere volt.
A SZERZŐRŐL
Marceline Loridan-Ivens filmrendező 1928-ban született Rozenberg néven Franciaországban, ahová lengyel szülei 1919-ben emigráltak. 1944-ben apjával együtt deportálták, de a haláltáborból csak Marceline tért vissza. Első férje Francis Loridan mérnök, aki a válás után megengedi, hogy Marceline megtartsa a nevét. 1963-ban összeházasodik a holland Joris Ivens dokumentumfilm rendezővel, aki 30 évvel idősebb nála és a közös munka is összeköti őket.
