Jim Crace – Az utolsó aratás

Újabb KULT könyv, újabb felejthetetlen történet… Jim Crace rövid, de annál jobban bőr alá mászó története joggal kapott helyet a kiadó nagy sikerű világirodalmi sorozatában.

Egy kis angliai közösségben járunk, valamikor a 18. század környékén, az ipari forradalom idején. Sem a helyszín, sem az időszak nincs pontosan meghatározva, mindössze az elbeszélés néhány elejtett megjegyzéséből lehet ezeket kikövetkeztetni. A falucska lakossága földművelésből él, hűen szolgálják a földesurukat, Kent gazdát, aki jámbor és jó ember hírében áll. A közösség roppant belterjes, mindenki ismer mindenkit és szegről-végről mindenki rokonságban áll egymással, ahogy az ilyen pici közösségekben lenni szokott. Mindössze a történet mesélője, az özvegy Walter Thirsk számít valamennyire idegennek, hiszen egy évtizede még Kent gazda szolgálójaként érkezett a közösségbe, de azóta ő maga is a földművesek életét éli, közéjük tartozónak vallja magát – más kérdés, hogy kimondatlanul ugyan, de kívülálló maradt mindenki szemében. Egy napon aztán három idegen táborozik le a közelben, és ez felkavarja a falu nyugodt állóvizét, miközben a háttérben más, komoly változások is zajlanak a tudtuk nélkül.

A vidék harcias. Beléd akar kötni. Zúzódásokat és hegeket akar okozni. Megkérgesíteni a tenyeret és megedzeni a szemet. Szereti tüskebokrokkal karcolni és tépni a karodat-lábadat, amikor csak el merészeled hagyni az ösvényt. 

Az utolsó aratásban mindössze pár nap alatt jutunk el a színtiszta idilltől a teljes összeomlásig, amelyhez csupán egyetlen rossz döntés által kiváltott eseménysorozat vezet. Magával ragadóan szuggesztív hangulat és líraian szép elbeszélés áll kontrasztban az események egyre elborzasztóbb kimenetével, ezzel adva meg a mű kétségtelenül egyedi hangulatát. Egyetlen pici hazugság ( sőt, inkább elhallgatás) vezet odáig, hogy az emberek szinte magunkból kivetkőzve olyan dolgokat cselekednek, ami teljesen kívül áll az erkölcsi normákon.

A tűz – amely egyaránt szimbolizálja a puszítást és az újrakezdést is – keretbe foglalja a cselekményt; tűzzel kezdődik az őrület és tűzzel is végződik, hogy végül mindenki számára valami új kezdődjön. Az elbeszélés rezignált, érzelmek nélküli hangneme eleinte szokatlannak tűnt a történések fényében, azonban pont ez adta a regény jellegzetességét is.  Az elhallgatás olyan katasztrófát idéz elő, amely nem róható csupán egyetlen személyre, itt a falu kollektív felelősségéről beszélünk, és ebbe a körbe beletartozik a gazdától kezdve a legutolsó parasztig mindenki. Mi történik, ha a megszokott, biztonságos rutin felborul; ha egyszerre rántják ki mindenki lába alól a szőnyeget, hogy valami ismeretlen és ezáltal félelmetes új helyzet elé állítsák őket? Mi lesz ebből? Az utolsó aratásból kiderül, hogy semmi jó. 

Könnyen, gördülékenyen olvasható, ennek ellenére súlyos és komoly tartalommal bíró könyv Az utolsó aratás. Nem feltétlenül fog mindenkinek tetszeni, de akinek igen, annak nagyon.

---

Fülszöveg | Az ​aratás utáni nap az eldugott angol falu lakóinak a jól megérdemelt pihenés és lakomázás napja. Az égen azonban két füstfelhő jelenik meg, az örömteli várakozást pedig riadalom és gyanakvás váltja fel.
Az egyik füstfelhő a gazda felgyújtott pajtáját jelzi, a másik jövevények tüzét, akik az újonnan elfogadott földtörvény értelmében így remélnek jogot arra, hogy maradjanak…
A falusiak szerint a két tűz nem lehet véletlen, és erőszakos jövőt jelez. Eközben egy másik idegen is érkezik a gazda meghívására, aki a határt méri és térképezi fel, és akinek jelenléte még a földfoglalókénál is nagyobb fenyegetést jelent.
A felgyorsult és megállíthatatlan események hatására a falu élete napok alatt szétesik, az aratás örömét félelem keseríti meg, súlyos büntetés és halál.
A történet időtlen és felkavaró, a gyönyörűen megidézett világ pedig jóval azután is velünk marad, hogy elolvastuk könyvet.

---

A SZERZŐRŐL
Jim Crace 1946-ban született Angliában, a Londoni Egyetemen tanult. Ezután Szudánban töltött egy évet, ahol önkéntes munkát végzett. Hazájába visszatérve a BBC-nél dolgozott, majd pedig szabadúszó újságíró lett.
A nyolcvanas években tűnt fel novelláskötetével, amellyel több irodalmi díjat is nyert. Ezután megjelenő regényei a világirodalom legnagyobb reménységei közé emelték, a szinte elviselhetetlenül naturális, mégis költői Halottnak lenni című könyvét magyarul is kiadták.