Jill Santopolo – A fény, amit elvesztettünk

Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy A fény, amit elvesztettünk az idei év egyik nagy szenzációja. Én már a hazai megjelenés hallatán is borzasztóan izgatott lettem, hát még akkor, amikor sorra érkeztek a pozitív visszajelzések a könyvről. Ráadásul Reese Whiterspoon könyvklubjában ez volt a februári hónap könyve, és ott mindig nagyon szuper olvasmányokat választanak. Rettenetesen kíváncsi voltam, de féltem is tőle, mert minden tanács úgy szólt, hogy készítsünk egy csomag zsepit is a könyv mellé. Aztán ledöntött az influenza, és ha már amúgy is 5 zsebkendő/perc volt az átlagom, hát megragadtam az alkalmat, és kezembe vettem Santopolo bestsellerét. Pár zsepi pluszban már nem oszt, nem szoroz.

A könyv igazából egy hosszú-hosszú monológ, amelyet a női főszereplő, Lucy intéz a másik főszereplőhöz Gabe-hez. Ők ketten az egyetemen ismerkedtek meg, azon a bizonyos szeptember 11-én, és ez örökre rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. Heves, ösztönös és futótűzszerű az ő szerelmük, de az ilyen kapcsolatok – mint általában – nem tartanak örökké. Gabe szabad szelleme és hite abban, hogy jobbá teheti a világot, nem engedi őt röghöz kötni, Lucy vele ellentétben karrierre és biztonságra vágyik. A következő tizennégy évben mindkettőjüknek rengeteg változáson megy keresztül az élete, mégsem tudják teljesen elengedni egymást. Lucy monológjából feltárul előttünk ennek a tizennégy évnek a története. Mindez az ő szemszögéből – az eddig rejtett érzéseit, vágyait, a kételyeit és fájdalmát önti szavakba Gabe-nek.

Azt hiszem, már ennyiből is tisztán érezhető, hogy ez tényleg nem egy vidám történet. Végig jelen van benne a halál, megbújik a sorok között és sötét lepellel borítja be a szavakat. Az elbeszélés módjából elég hamar ki lehet következtetni, hogy miért mesél csak Lucy, és miért nincs interakció a két szereplő között, emiatt engem nem lepett meg túlzottan a könyv vége. Santopolo egyébként zseniális, mert úgy írta meg ezt a könyvet, hogy egyszerűen esélyed sincs letenni, annyira visz magával a történet. Ez egyrészt a rövid fejezeteknek köszönhető, másrészt annak, hogy nem tököl sokat egy-egy időszaknál, hanem pörgősen, a lényegre szorítkozva mondja el a történéseket, kicsit naplószerű az egész, csak ez esetben írott forma helyett szóban történik a lelki kitárulkozás. És bár tök nyilvánvaló, hogy hol fog kilyukadni a végén, mégis megőrülsz, hogy megtudd végre, hogy mi lesz a lezárása ennek az évekig tartó csendes gyötrelemnek. Egy szó, mint száz, addiktív könyv, és egyáltalán nem lepődnék meg azon, ha hamarosan filmvászonra adaptálva láthatnánk viszont. Hollywood imádja az ilyen sztorikat.

Igazából be kell vallanom, hogy egyetlen darab zsebkendőt sem használtam el – legalábbis a könyv miatt –, még egy árva könnycsepp, annyi sem buggyant ki. Számomra elmaradt az a katarzis, amiről a többi olvasó beszámolt és baromira sajnálom, mert nagyon szerettem volna imádni ezt a könyvet. Sokat gondolkodtam, hogy mi volt az, ami miatt nem találtuk meg egymást és arra jutottam, hogy ez egy kicsit összetettebb dolog.

Most egy kicsit SPOILERES rész következik, úgyhogy ha nem szeretnél többet tudni a kelleténél, akkor hagyd ki a következő bekezdést!

Egyrészről, a szereplőket nem tudtam megkedvelni. Igazából enyhén fogalmaztam, mert ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten irritáltak. Lucy tipikusan az a lány, akitől isten óvja az embert, mert hónapokig, évekig hallgathatod a nyavalygását, amiért dobta az aktuális örök szerelme, éppen ezért inkább összehozod egy haveroddal, hátha a kutyaharapást szőrével dolog megoldja a problémát. Nem, nem oldja meg egyébként, mint ahogy ez a könyvből is kiderült, hanem folyton összehasonlítja magában az exét és az új pasit. Egyébként szerintem Lucy sokkal jobban szerette Gabe-et, mint fordítva. Gabe alapvetően egy önző ember, neki mindig csak akkor van szüksége Lucyra, amikor valami problémája akad, vagy éppen nincs más. Már a megismerkedésük utáni első ilyen lepasszolás is rendkívül kínos volt, nálam ott elveszítette a könyves álompasi címre való esélyét (egyébként nincs ilyenem, de értitek), és ahogy haladtunk a történetben, annál jobban éreztem, hogy rendkívül fantasztikus, ha valaki csípőből idéz Shakespeare-t és megdug a lakás minden pontján, meg szépeket mond, de azért ennél egy kicsit több kellene ahhoz, hogy telesírjam miatta a párnámat. Mondjuk minimum az, hogy nem hagy cserben az első adandó alkalommal, hanem megbeszéli velem, ha változás áll be az életében, hogy fel tudjak készülni, vagy éppen együtt kitaláljuk, hogy hogyan tovább, nem pedig kész tények elé állít. Szóval a szereplők és a közös szituációik sem nyertek meg maguknak, de lehet, hogy a szerzőnek pont ez volt a célja, hogy a karakterek és azok döntései ne legyenek egyértelműek.

SPOILER vége

A másik – és döntő – ok, ami miatt nem lett az én könyvem A fény, amit elvesztettünk, az valószínűleg bennem keresendő, és egyáltalán nem a könyv hibája. Vagy nem teljesen. Az az igazság, hogy én nem vagyok egy érzelgős, romantikus típus. Falnak megyek azoktól a dolgoktól, amitől a legtöbb nő meghal a gyönyörtől, és ebből következik, hogy a romantikus könyvek sem igazán az én pályám. Ettől függetlenül meg tudnak fogni maguknak, akad is kedvencem, de ez a fajta direkt, arcbatolós érzelgősség kifejezetten taszít.
Santopolo az elejétől a végéig arra épít, hogy az olvasó zokogva csukja be az utolsó sorok után a könyvet, és tény, hogy ügyesen csinálja, de nálam ez inkább visszatetszést váltott ki. Néhány résznél kifejezetten fogtam a fejem, annyira életidegen és művi volt. Mint például itt:

Amikor egymás mellett fekve a széthajigált ruháink között feküdtünk, így szóltál: – Képzelted volna valaha is, hogy ilyen lesz szeretni valakit? Közelebb bújtam hozzád. Szorosabban magadhoz vontál. – A legvadabb álmaimban sem – válaszoltam. – Olyan, mintha a csillagom lennél, Lucy. A napom. A fényed, a vonzásod… egyszerűen nem találok szavakat arra, mit jelentesz nekem. – Én kettős csillagnak nevezném magunkat – húztam végig lassan az ujjamat a combodon. Nem bírtam ki, hogy ne érintselek meg. Nem volt önuralmam. – Egymás körül forgunk. – Istenem, Lucy! – kiáltottál fel. – Az elméd olyan gyönyörű, mint a tested.

Jézusom, hát ki mond ilye(neke)t szex után meg egyébként is ? Nem, azt hiszem, nem én vagyok ennek a könyvnek a célcsoportja, bármennyire is szerettem volna.

Nem célom egyébként azt sugallni, hogy ez egy borzaszatóan rossz könyv, mert nem az. Bizonyítják ezt az elragadtatott olvasói- és a szakmai kritikák egyaránt. Egyszerűen csak túl tömény és érzelgős egy olyan embernek, akinek nem állnak rá erre a receptorai. Viszont mi vagyunk kevesebben, úgyhogy ez az írás senkit se tartson vissza a könyvtől. Ha úgy érzed, hogy neked tudna adni valami értékeset, ha imádod a romantikát és ha szereted, ha egy történet összefacsarja a szíved, akkor feltétlenül olvasd el. Vannak egyébként – számomra is – csodálatos és megfontolandó sorok a könyvben, főképp a végén található levél tartogat ilyen gondolatokat. Emellett az ember akaratlanul is átgondolja a saját életét olvasás közben, hogy mennyire törékeny, mennyire tünékeny az élet, és mekkora súlya van a döntéseinknek és a (ki nem mondott) szavainknak.
Ja igen, és nem szoktam, de most feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy mennyire csodaszép a borító ezzel az aranyozott megoldással.
Santopolo nagyon tehetséges író, és attól függetlenül, hogy ez a könyve nem nyert meg magának, őszintén remélem, hogy olvashatok még tőle a jövőben.

FÜLSZÖVEG | Két élet. Két szerelem. Egy választás.
Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is?
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.

A SZERZŐRŐL
Jill Santopolo Hewlettben nőtt fel, tanulmányait a Columbia Egyetemen végezte angol irodalom szakon. Már gyermekkorától kezdve ír, A fény, amit elvesztettünk mellett még számos könyvet jegyez. Diploma után gyermekkönyvek szerkesztésével foglalkozott, később elvégzett egy gyermekkönyv író képzést is. Jelenleg is New Yorkban él.