Ha azt mondod, Jane Harper, azt felelem, hogy perzselő és nyomasztó forróság. Szomjúság. Halál. Titkok.
Túl a szerző harmadik könyvén, azt kell hogy mondjam, ha van valami, amihez Jane Harper nagyon ért, akkor az a fentiek zsigerig hatoló átadása. Nem tudom, hogy maga a helyszínválasztás teszi, vagy az írói tehetség, de Harper könyveiben olyan mélyen jelen van a forróság és a kilátástalanság, hogy az egyszerűen bámulatos.

Ezúttal is – ahogy az eddigi két regényében (Az Aszályról ITT, A természet erejéről pedig ITT írtam) – az ausztrál peremvidék a helyszín, most a farmvidék. Döbbenetes méretek uralják ezt a helyet, olyan óriásiak itt a birtokok, hogy a legközelebbi szomszéd több órára és több száz kilométerre is lehet, a városról és civilizációról nem is beszélve. Itt találják holtan az egyik farmert, Cameront, aki irtózatos halált halt. Erre nem akarok kitérni részletesen, de ugyanúgy, ahogy anno az Aszályban, itt is elképesztően hátborzongató módon indul a cselekmény – mondjuk úgy, hogy már az elején lesokkol. A Bright család három fiúgyermeke közül Cam volt a legnépszerűbb és a legsikeresebb – ezért sem érti senki, hogy mi lehet az oka a halálának.

A könyv főszereplője az áldozat egyik fivére, Nathan, aki egyben közvetlen szomszédja is volt a testvérének (és a családjának). A könyv gyakorlatilag végig arra keresi a választ, hogy hogyan és miért halt meg Cameron, de ezúttal kevésbé lett krimi, sokkal inkább egy családi dráma színfalai közé csöppenünk – a szó legjobb értelmében. Hasonlóan Aaron Falkhoz, Nathan Bright is kívülálló, pária a közösségben, hiszen egyetlen hiba elég volt ahhoz a múltban, hogy ez a zárt és belterjes hely (értsd a legközelebbi szomszédok, városlakók, ismerősök) kivesse magából. Családjával is ritkán érintkezik, az egyetlen ember, aki közel áll hozzá, az a fia, aki nem vele él. Miután megtalálják Cameron holttestét Nathan birtokán, kezdetét veszi a „nyomozás”, amely gyakorlatilag a családi szennyes apránkénti felforgatását jelenti. Lesz itt szó családon belüli erőszakról, titkokról, elhallgatásokról és persze a befejezés szokás szerint elég megdöbbentő lesz. Amikor elolvastam a végkifejletet, csak bámultam magam elé és totális sokkban voltam – nem amiatt, ami végül kiderült, mert egy bizonyos ponton sejthetővé vált, hanem azon, mekkora morális dilemma kerekedett a végére és képtelen voltam elengedni a gondolatsort, hogy ez a bizonyos dolog vajon mennyire érdemel büntetést, vagy éppen megbocsátást. Hogy én mit tettem volna Nathan helyében. Nagyon durva, na.

Azon túl, hogy Az elveszett férfi rendkívül olvasmányos és tényleg letehetetlen, nagyon erős  karakterábrázolásban és a szereplők közötti kapcsolatok és dinamika átadásában. A hangulatteremtésen túl azt hiszem, hogy ez Harper másik nagy erőssége, hogy képes hús-vér szereplőket teremteni, akik szinte kilépnek a könyv lapjai közül, és akik sem szuperhősök, sem tökéletesek. Annak ellenére, hogy nem klasszikus krimiről beszélünk, gyönyörűen van felépítve a cselekmény íve – minél többet tudunk meg, annál több kérdést vet fel bennünk a megszerzett információ, és egyáltalán nem sieti el ezeket az információmorzsákat elénk vetni, mégsem ül le egy pillanatra sem a cselekmény. Amellett, hogy Cameron ügyében nyomozunk, a Bright család tagjainak mélyen eltemetett régi sérelmei is napvilágra kerülnek Nathan révén, aki a történtek hatására kénytelen szembenézni nem csak a múltjával, hanem a jelenével is. Nagyon szeretem, hogy Harper nem sablonos, egy kaptafára épülő krimiket ír. Hogy ezúttal nem nyomozó a főszereplő, hanem egy teljesen civil ember, egy családtag, aki csak sötétben tapogatózik, és minden egyes lépése hihető és logikus – csakúgy, mint egy átlagos amatőré. Ami pedig különösen mosolyt csalt az arcomra, az a könyvben elrejtett kis utalás az Aszályra, illetve a kapcsolódási pont a két „világ” között.

Azt gondolom, hogy nem túlzás kijelenteni, hogy az idei év egyik legjobb krimijéhez volt szerencsém Az elveszett férfi személyében és most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ha Jane Harper telefonkönyvet írna, azt is élvezet lenne olvasni.
Ha szeretitek a karakterközpontú, átható és nyomasztó hangulatú krimiket, amik inkább lélektanilag erősek, mintsem brutalitásban, akkor ez a ti könyvetek. Ha a szerző eddig megjelent könyveit kellene sorrendbe állítanom, akkor ez a regény fej fej mellett van nálam az Aszállyal, és utánuk jön csak A természet ereje.

Fülszöveg

A ​középkorú Nathan Bright hónapok óta először találkozik fiatalabbik öccsével, Bubbal a birtokaikat elválasztó kerítésnél, a kietlen ausztrál vidék kellős közepén. Bár a világtól elszigetelt házaik háromórás autóútra vannak egymástól, a fivérek közvetlen szomszédok. Középső testvérük, Cameron holtan hever a lábuknál. Ő tartotta kézben a családi birtok ügyeit, és egy nap valamiért egyedül vágott neki a pusztának, ahol a könyörtelenül tűző nap senkit sem kímél.
Nathan, Bub és Nathan fia visszatérnek Cameronék farmjára, a család többi tagjához: fivérük feleségéhez, lányaihoz és anyjukhoz, valamint régóta velük élő alkalmazottjukhoz és két nemrég leszerződtetett idénymunkásukhoz. Miközben Cameron halálát gyászolják, megkezdődik a gyanakvás, és Nathan azon kapja magát, hogy kénytelen feltárni a titkokat, amelyeket a Bright család jobb szeretne a szőnyeg alatt tudni.

A kegyetlen pusztaságban játszódó regény megrázó történetével és hús-vér karaktereivel ismét igazolja, hogy az Ausztráliában élő és dolgozó Jane Harper korunk egyik legizgalmasabb krimiszerzője.