Ott vannak a szinte már klasszikusnak tekinthetők, folyamatosan jönnek újak, folytatódnak rég lezártnak hittek, és íródnak a spin-offok – hogy csak a legutóbbit említsem, most jelent meg például Az éhezők viadala trilógia (előzmény?)kötete, az Énekesmadarak ​és kígyók balladája.
A könyvsorozatokat lehet szeretni, lehet utálni, de hogy olvasóként lehetetlen kikerülni, az egészen biztos.

Én és a sorozatok

Ha muszáj lenne választani, akkor inkább a szóló kötetek mellé tenném a voksom, de persze mint mindenütt, itt is vannak kivételek. Rengeteg fantasztikus sorozat került a kezembe az utóbbi években és nincs is jobb annál, mint várni a következő részt, aztán rohanni megvenni, végül komfortosan belemerülni a jól ismert világba és hangulatba. Nem mindegy, hogy egy történésre van felhúzva több kötet cselekménye, vagy pedig csak laza szálak, esetleg a szereplők kötik össze a köteteket, amiket akár önállóan vagy összevissza is olvashatunk. Mindegyikhez volt már szerencsém, de nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy ez vagy az tetszik jobban.
Szóval kedvelem a sorozatokat, csak hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb kedvencét említsem, a Nápolyi regényeket annyira szeretem, hogy direkt halogatom az elolvasását, mert nem akarom, hogy vége legyen. Ebben a hónapban olvastam el a harmadik részt (két éve jelent meg magyarul) és bármennyire is vonz a befejezés, még egy kicsit várok vele. Ritka, amikor minden rész tökéletes, de Ferrante eddig még nem hibázott, nem hogy egyenletes a színvonal, hanem szinte már kötetről kötetre jobb. Ritka az ilyen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Panna (@szofisztikaltmacska) által megosztott bejegyzés, Nov 2., 2019, időpont: 3:00 (PDT időzóna szerint)

Minden az elsőn múlik. Vagy nem.

Általában úgy működik a dolog – most vegyünk egy sima trilógiát – , hogy az első könyv a „kapudrog”, ami annyira magával ragad, hogy azonnal követeled a következőt. Ami általában küzd azzal a bizonyos második könyv szindrómával – nem olyan magával ragadó, csak mismásolás, időhúzás, felesleges rétestészta húzás – és végül a harmadik, ami vagy visszahozza a sorozatot a teljes csődből, vagy nem. Utóbbi szerencsére ritkább, de van rá példa. Számomra az egyik ilyen a Cormoran Strike sorozat második kötete, ami magában nem lett volna rossz, de az első után így utólag már bevallhatom, hogy csalódás volt. Persze azóta már kibékültünk, de ez annak is köszönhető, hogy a harmadik és a negyedik rész kárpótolt, viszont félek, hogy előbb-utóbb ez a történet is kimerül, már az utolsónál is azt éreztem, hogy még maximum kettő könyv van ebben, aztán kifullad. Viszont Rowling úgy tudom, hogy ennél többet tervez. 

Ha valamilyen zsánerben nem rajongok a sorozatokért, az a krimi/thriller vonal. Az a helyzet ugyanis, hogy a memóriám olyan, mint egy kiselefántnak; mire megjelenik az új rész, addigra rendre elfelejtem, hogy mi volt az előzőben, vagy éppen a sok hasonló témájú olvasmányom miatt keverednek a fejemben a történetek, így egy kisebb örökkévalóság, mire helyre rakom, hogy ki kicsoda és mi történt az előző kötetben. Nem bánnám, ha több sorozat jelenne meg úgy, ahogy nemrég a Jelenkor kihozta a Menny és Pokol trilógiát: egybecsomagolva, egyszerre. Borsosabb az ára, mintha külön vennénk meg, de mennyivel jobb egyszerre ott tudni a polcon és akár egymás után elolvasni, nem?
Itthon az egyik legnagyobb probléma egyébként, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy egy elkezdett sorozat megéli-e a befejezést. Számos példa akadt az utóbbi években, amikor a kiadók elkaszáltak egy-egy ilyen folytatásos könyvet és bevallom, bennem is mindig ott a félsz, hogy mi van, ha elkezdek valamit, ami még ne adj isten jó is, aztán pedig ott maradok a befejezés nélkül? Számtalan példát tudnék mondani erre, de ami engem is érintett például és most eszembe is jut, az a Sírkertek királynője sorozat volt, ami nem egy magas irodalmi alkotás ugyan, de nagyon szerettem a hangulatát és fájlaltam, hogy a három kötet után nem jelent meg a többi idehaza. 

A jók és a rosszak

Az első befejezett sorozatom egyébként a Harry Potter volt – szerintem sokan vagyunk ezzel – és bár nem lettem Potterhead, nagyon jó élmény volt. Amikor én felfedeztem a Potter könyveket, már mind a hét kötet megjelent, így volt szerencsém egyhuzamban olvasni az egészet és emlékeim szerint az volt az egyik olyan sorozat, ahol a sok kötet ellenére egyszer sem éreztem, hogy leült volna a történet. Mindig megfogadom, hogy újraolvasom őket így tizenév után, hogy meggyőződjek erről, de egyelőre még várat magára a dolog. De ugyanígy szinte tökéletesnek tartom az Ambrózy-sorozatot, a fent már említett Nápolyi regényeket és A tükörjáró kötetei is kivétel nélkül megragadtak, sőt, utóbbinak a második kötete sokkal jobb, mint az első! A harmadik egy csöppet talán gyengébb, de csak a többihez viszonyítva, ha az szóló kötet lenne, egy szavam sem volna.
Aztán ott van Atwood MaddAddam trilógiája, aminek az első könyve tetszett, de nem voltam tőle elájulva, majd jött a második rész és kész, végem volt, rajongó lettem.

Valamiért (vajon miért?) mindenki nagyon erőlteti ezt a sorozat dolgot, pedig nem mindig kellene több kötetesre nyújtani olyanokat, amiben nyilvánvalóan nincs annyi szufla.  Persze, értem én, hogy több pénz van három könyvben, mint egyben, de ha az az egy lehetne rohadt jó, míg a háromból kettő már csak szódával, akkor íróként nyilván nem választanám az utóbbit, bármennyire is kecsegtető anyagilag.
Például a Harry Potter után nem sokkal a következő sorozatos élményem a Twilight Saga volt. Színtisztán emlékszem, hogy az első, ajándékba kapott kötet után mennyire borzasztóan untam a másodikat. Aztán kötelességből, és mert kíváncsi voltam a végkifejletre, végigolvastam az összes kötetet. Ez volt talán az első sorozat, ahol a kecsegtető kezdés után csalódás volt a többi, így nem is voltam olyan szomorú, amikor a saját példányom nem került vissza hozzám. Viszont meg vagyok róla győződve, hogy ez nem lett volna egy rossz sztori, ha Stephanie Meyer képes lett volna egy, nagyon maximum kettő könyvre redukálni a vámpíros lávsztorit.

Ritkán az is előfordul, hogy úgy érzem, jobb lett volna egy könyvet két részre bontani. Ilyen például a Kárpát Walzer, ami minden szempontból tökéletes könyv, de az óriási terjedelme miatt egyrészt elriaszt egy csomó olvasót, másrészt pedig nehéz befogadni egyszerre annyi történést, ami ezen a hatszáz (igazából 1200) oldalon történik. A vicc, hogy tényleg annyira jó, hogy ez esetben nyoma sem lett volna a második könyv-szindrómának.

Befejezni, vagy nem fejezni?

Aztán ott van a másik véglet, a végeláthatatlanul sok kötetes sorozatok, amikor az ember már a felénél beleun az egészbe. Nálam egyszer történt ilyen, mégpedig a Ward-féle Fekete Tőr Testvériség sorozatnál. Talán a hatodik kötetéig tudott lekötni az igencsak ismétlődő koncepció, utána kuka és azóta nem is nagyon kezdek ilyen végtelen mennyiségben hömpölygő könyvekkel. Rövid az élet, és túl sok a jó könyv, nincs időm ezekre.
Most már egyébként nem gyötröm magam azzal, hogy be kell fejezni valamit, ha már elkezdtem (régen ez volt a mániám, aztán azt hiszem, hogy a bődületesen, nevetségesen, felháborítóan rossz Ez a férfi trilógia második kötete után adtam fel ezt az elvemet), ha az első kötet nem győz meg arról, hogy érdemes ebbe időt fektetni, akkor hagyom a többit. Így járt nálam sok más tök népszerű olvasmány, csak néhány példa: Silber-trilógia, Dorothynak meg kell halnia, Poldark, Nem vagyok sorozatgyilkos, Franz Eberhofer-sorozat, de az imádott Bridget Jonesnak sem akaródzik elolvasni az utolsó részét – igazság szerint Fieldingnek kettőnél meg kellett volna állnia.

Szóval én teljesen bírom a sorozatokat, ha jól és egyenletes színvonalon vannak megírva. Na, meg a várakozást is – minden kínjával, kétségével együtt –, nagyon szeretem.
Júniusban egyébként két sorozatkezdésen is túl vagyok. Az egyik a bevezetőben is említett Éhezők viadala, ami eddig nekem kimaradt és az új kötet miatt végre rászántam magam. Nem rossz, nem rossz, de nem vagyok elájulva, viszont nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, mert ott már nem emlékszem ilyen élénken a filmre.
A másik A fehér város csöndje, ami az egyik, ha nem a legjobb krimi volt, amit valaha!!! olvastam, egyszerűen tűkön ülök, hogy olvashassam végre a másodikat. Na, így kell trilógia kezdőkötetet írni. Remélem ez a lelkesedésem a  későbbiekben is megmarad.

A többiek gondolatai a sorozatokról: