Elena Ferrante – Az új név története

Nagyon vártam már, hogy folytathassan a Briliáns barátnőmből megismert lányok történetét, ennek ellenére sokáig nem vettem kezembe a kötetet, csak messziről szemeztem vele a polcon. Bevallom, egy kicsit féltem attól, hogy az első könyv után nem fog annyira elragadni a történet, mint ahogyan a tetralógia első része tette pár hónappal ezelőtt. Most, hetekkel az olvasás után már látom mekkorát tévedtem, és most már tudom, hogy Ferrante még az előző kötetet is felülmúlta. 

A történet egy rövidke kitérő után ott kezdődik, ahol az első könyv befejeződött. Lila esküvőjén vagyunk, közvetlenül azután, hogy a menyasszony felfedezi az általa tervezett cipőt az egyik Solara lábán. Hogy innentől hogy folytatódik a történet, azt fedje jótékony homály, ugyanis nem tudok úgy írni a cselekményről, hogy ne legyen benne spoiler. Imádom Ferrante stílusát, hogy úgy hömpölyög a cselekmény, mint ahogy az élet maga – hol lassan, hol hihetetlenül sebesen, néha történés nélkül, máskor pedig őrült fordulatokkal. Még mindig azt tudom csak mondani, mint amit a Briliáns barátnőm kapcsán is: nincsenek halálosan izgalmas szituációk ebben a könyvben, mégis kegyetlenül maga elé szegez és még akkor sem enged el, amikor éppen nem a könyvvel foglalatoskodunk.

A lányok immáron nem kislányok többé – illetve azok, de tizenhat évesen senki sem érzi magát már gyereknek, ezáltal ők is megpróbálják eljátszani a felnőttet.  Lilának kell is, hiszen immáron férjes asszony, saját háztartással és minden felelősséggel, ami ezzel jár. Elena ezzel szemben küzd azzal, hogy megtalálja a helyét a világban. A telepet kinőtte, hiszen a tanulmányai révén kinyílt számára a világ és egyre inkább úgy érzi, hogy már nem illik ebbe a közegbe, viszont kevésnek gondolja magát a másik világhoz, ezáltal állandó kétség gyötri a képességeit, az intelligenciáját illetően.

Azok közé tartoztam, akik éjjel-nappal magolnak, jó jegyeket kapnak, akiket még rokonszenv és tisztelet is övez, de akik sosem fognak valóban felnőni a tanulmányaik színvonalához. Mindig is félni fogok: félni, hogy rosszat mondok, hogy túl harsány vagyok, hogy nem megfelelő a ruhám, hogy kiderül sekélyesek az érzéseim és nincsenek érdekes gondolataim.

Lila gazdag és gondtalan életet élhet a felszínen, de hamar világossá válik, hogy ez csak a máz. Az ő karaktere által az előző könyvnél még mélyebben beleláthatunk az akkoriban teljesen elfogadottnak tartott családon belüli erőszak mély bugyraiba. Egyszerűen nem vette be a gyomrom, hogy mennyire természetesen kezelték a szülei, a rokonai és a tágabb ismerősei, amikor a férje legelőször kezet emelt rá. Borzasztó belegondolni, hogy ez alig fél évszázada még elfogadott volt és sajnos nem csak a nápolyi szegénynegyedekben, hanem akár itthon is. Nem mintha most sokkal jobb lenne a helyzet.  A telep világában saját hirarchia és megdönthetetlen szabályok, szerepek uralkodnak, amik apáról fiúra, anyáról lányra szállnak. Taszító ez a világ, mégis olyan csodás és egyedi hangulat lengi át az egész történetet, hogy hetek óta Olaszországba vágyom. Hihetetlen atmoszférát teremtett a szerző.

Elena karaktere az, akivel az olvasók többsége szimpatizálhat. Képtelenség nem azonosulni vele legalább egy picikét és szurkolni, nehogy feladja a tanulást, ezáltal elszalasztva a kitörés lehetőségét a szegénységből és a telep lehangoló világából. Szívem szerint megráztam volna jó néhány alkalommal, amikor buta gondolatok és meggondolatlan tettek vezérelték, de minduntalan emlékeztetnem kellett magam, hogy még csak 16-21 éves. Lilával ellenben nem jutottam dűlőre még a második könyv után sem. Egyrészt rettenetesen sajnálom amiatt, hogy nem követhette Elena útját a tanulás világába, másrészt rengeteg tettével nem tudok egyetérteni és képtelen vagyok eldönteni, hogy ő egy őrülten manipulatív és gonosz nőszemély vagy csak egy elkeseredett, de alapvetően jó ember. Szeszélyétől függően rombol vagy épít, és hajlamos másokat csak azért megalázni, hogy ettől kevésbé érezze a saját helyzetét tragikusnak.
A könyv cselekménye nagyjából öt évet ölel fel, ez idő alatt rengeteg dolog történik a főszereplőinkkel, többek között tényleg, végérvényesen felnőnek. 

Imádtam ezt a könyvet. Olyannyira, hogy direkt elhúztam az olvasását, hogy minél tovább kitartson. Magával ragadó, kegyetlenül lélekbe markoló és végtelenül emberi történet Az új név története, ami menthetetlenül beszippant már az első sorok után.
Annyira szeretném tudni, hogy kicsoda ez a Ferrante és honnan tud ennyit az emberi lélekről és mindezt hogy tudja ennyire kézzelfoghatóan és mégis egyszerűen visszaadni a soraiban. Varázsló ez az ember, olvassatok Ferrantét mindannyian!
Év végén érkezik a regényekből készült sorozat az HBO jóvoltából, ami ha csak fele ilyen jó lesz, mint a könyvek, akkor engem megvettek maguknak. A tetralógia harmadik része pedig idén novemberben jelenik meg magyarul Aki megszökik, és aki marad címmel. 

---

Fülszöveg | Lila és Elena tizenhat évesek, és egy világ választja el őket egymástól. Lila immár férjes asszony, de férje vezetéknevének viselését önmaga elvesztéseként éli meg. Beleveti magát választott családja vállalkozásainak vezetésébe, de nem nagyon élvezi új szerepét. Elena gimnáziumba jár, mintadiák, de miközben a tanulmányaival és önmagával viaskodik, éppen Lila esküvőjén eszmél rá, hogy nem találja a helyét sem a telepen, sem azon kívül.
Innen folytatódik a Nápolyi regények második kötete.
Az új név története a két barátnő ifjúkorának elbeszélése. Szerelem, féltékenység, szabadságvágy és lemondás a kísérőik egymástól egyre inkább távolodó útjaikon. Lila számára a házasság börtön, Elena pedig nehezen viseli azt a szenvedélyes makacsságot, mellyel barátnője menekülni szeretne kötelezettségei elől. De az egymás iránt érzett gyűlöllek és szeretlek érzelemhálóból, az önmegerősítés vágyából fakadó, függőséget okozó köteléktől nem tudnak szabadulni. Ahogy Lila és Elena követik egymást, eltávolodnak egymástól, majd újra egymásra találnak, magával ragadja, elsodorja az olvasót.

---

A SZERZŐRŐL Elena Ferrante a kortárs irodalom nagy rejtélye, mivel nem tudjuk, hogy ki rejtőzik az álnév mögött. 2016-ban egy olasz fordító, Anita Raja került reflektorfénybe, miután egy újságíró “leleplezte”, hogy ő Elena Ferrante. Az író(nő) kiadója ezt tagadta, a közvélemény pedig felháborodott, amiért ilyen durván sértik Ferrante magánéletét, aki nem véletlenül ragaszkodik a névtelenséghez: “Hiszek benne, hogy miután megírták őket, a könyveknek nincs szükségük a szerzőjükre. Ha van mondanivalójuk, előbb vagy utóbb megtalálják az olvasóikat: ha nincs, nem fogják.”