Fecsegő

Egy szuszra, vagy beosztva?

Ismét témázás!
Az aktuális téma az olvasási ütemterv. Jó lenne, ha volna olyanom, de nincs, szóval viszontlátásra!
Na, de komolyra fordítva a szót, a téma többek között a sorozatok, a szerzői életművek köré csoportosul, vagyis hogy érdemes-e szünetet tartani egy-egy rész, vagy író művei között, ha igen, akkor mennyit és a többi…

Ha választanom kellene a sorozatok és az önálló kötetek között, egyértelműen utóbbira voksolnék. Nem mintha különösebb bajom volna a folytatásos történetekkel, de az évek során számtalanszor szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy nekem találták ki őket. Ez főleg a nem létező memóriámnak köszönhető, ami egyrészt áldás, mert így bármilyen könyvet végtelenszer újraolvashatok, mindig új élmény lesz, másrészt viszont átok, mert mire egy év múlva megérkezik egy könyv folytatása, az előzőre szinte alig emlékszem. Szerencsére vissza tudom olvasni magam a blognak hála, így nagyjából képbe kerülök, de a krimiknél például még ez sem mindig működik. Az elolvasott krimik cselekményei egy idő múlva nagy, ködös masszává olvadtak a fejemben.

Legutóbb a Tükörjáró sorozat befejező része izzasztott meg, hiába a rövid összefoglaló az elején, kellett úgy 60-70 oldal, mire képbe kerültem a karaktereket és úgy egyébként a cselekményt illetően. De aztán ellenpéldának ott van Elena Ferrante Nápolyi regények sorozata, aminek olyan elkezdeni egy új részét, mintha be sem fejeztem volna, dacára a rengeteg névnek és szereplőnek. Hogy mitől függ, mennyire emlékszem egy könyvre, vagy sem, még nem jöttem rá, de ez utóbbi a ritkább sajnos.

Mindig megfogadom, hogy pont emiatt nem kezdek új sorozatokba, amíg nem elérhető minden rész, de sosem vagyok elég erős ehhez. Volt, hogy egyszerre daráltam le egy sorozatot, annak meg csömör lett a vége, szóval nekem semmi sem jó. Igazából szerintem az az ideális, ha egy-egy rész között tartok szünetet, de az maximum 3-4 hónap, mert addig leülepedik, de még nem vész feledésbe az előző kötet cselekménye. A hosszabb, soha véget nem érő sorozatoknak manapság már neki sem kezdek, hiába vonz mondjuk Agatha Raisin, tudom, hogy nagyjából az ötödik-hatodik kötetnél kifulladna nálam. Engem max ennyi tud lekötni, hiába jó adott könyvsorozat. Most például az Ambrózy sorozat legutóbbi kötete vár nálam olvasásra, és nagyon kíváncsi leszek, tud-e még akkora lelkesedést kiváltani belőlem, mint tette azt az első 1-2 rész. Nem vagyok benne biztos. 

A szerzőkkel kapcsolatban más a helyzet. Az írók többsége ideális esetben törekszik arra, hogy ne egy kaptafára készüljenek a regényei, így talán könnyebb egy-egy életművet végigvenni. Én ritkán vetem rá magam egyetlen szerző összes művére, de volt már, hogy megtörtént. A kortársak közül talán Margaret Atwood az, akitől mindent is elolvasok. Na, ő például sosem ír két egyforma könyvet.
Gimnazistaként volt egy masszív Márai időszakom, amikor az összes fellelhető regényét, naplóját, írását beszerzem és szépen el is olvastam – az más kérdés, hogy emlékszem-e rájuk, de például Az igazi a mai napig a kedvenc könyvem és rendszeresen felütöm beleolvasgatás céljából. Viszont itt sem gondolom, hogy célravezető lenne egymás után, darában letudni a könyveket, mert hiába nem összefüggő kötetről beszélünk, bele lehet csömörleni stílusba vagy világlátásba is. 

Köszönöm PuPillának és a többieknek az invitálást! Az ő posztjaik a témában az alábbi linkeken érhetőek el:

Anett | Avilda | Dóri | Heloise | Mandi | Nita | PuPilla | Sister