Hogyan lesz egy aprócska, ágrólszakadt svájci árvából a francia forradalom túlélője és a világ egyik leghíresebb múzeumának alapítója? Edward Carey bámulatos illusztrációkkal és mesébe hajló cselekménnyel fűszerezett regényében erre a kérdésre keresi a választ. Madame Tussaud nevét mindenki ismeri – még az is, aki sosem járt a híres viaszmúzeumok egyikében, az alapító életútja azonban már nem ennyire közismert. Carey – aki fiatalkorában dolgozott a viaszmúzeumok egyikében – meglátta az Anne Marie Grosholtz törénetében rejtőző potenciált és hosszas kutatómunka után megírta ennek az aprócska asszonynak a kalandos történetét.

Marie Svájcban született és nevelkedett, apját korán elveszítette a háború miatt, anyja pedig elszegődött a kis Marie-val a kissé bogaras Dr. Curtius szolgáltába Bern városába. Curtius nem hagyományos doktor volt, hanem viaszból készített a helyi kórház megrendelésére testrészeket, szerveket. Marie itt ismerkedett meg az anatómiával és kötött barátságot a viasszal. Miután teljesen elárvult, a doktor magához véve a kislányt, Párizsba költözött és ott kezdett el viaszfejek – később teljes testek – készítésével foglalkozni. Marie – aki aprócska termete miatt Párizsban már Kicsi néven volt ismert – fiatalkora nem volt konfliktusoktól és szomorúságtól mentes; először lenézett cselédként, majd a király húgának, Erzsébetnek a szobrászoktatójaként kellett boldogulnia, miközben Curtius és társa mesés üzletet építettek a viaszszobrok segítségével. Aztán bekövetkezik a legrosszabb: Párizsban kitör a forradalom és minden a feje tetejére áll, Marie pedig ezúttal is, mint mindig, magára utaltan, de bátor és nyitott szívvel igyekszik a nehézségeket maga mögé utasítani.

Amennyire sikerült megállapítanom, a Kicsi történelmileg egyáltalán nem pontos, az író sok fiktív elemet és kitalált történetet csempészett a Madame életrajzába, így aki a hiteles tájékozódás miatt veszi kézbe a regény, az csalódni fog – ez nem életrajz, hanem egy történelmi fikció, amelynek történetesen egy létező személy áll a középpontjában.
Cserébe viszont megelevenedik egy varázslatos atmoszférájú, és ezzel párhuzamosan kegyetlen világ, a 18. század végének kezdetben bohém, majd forrongó és káoszba fulladó Párizsa, ez a csillogó pöcegödör, ami egyaránt rabul ejtette a csavargókat, a kalandorokat, a művészeket és a nemeseket.
Marie azonban sosem hagyta magát megtörni sem Párizsnak, sem az embereknek.

Ezek tükrök, Marie! – mondta. – Csak tükrök. Mi tükröket csinálunk, és ez a hely erről szólt mindig is. Az emberek nem szeretnek szembenézni önmagukkal. Szégyellik, amit a tükörben látnak.

Amit kezdetben naivitásnak gondoltam, az később világossá vált, hogy nagy szívet, derűlátást és reményt jelent. Reményt a holnapban, reményt önmagában, a túlélésben. Kicsi amilyen kicsi testben, olyan nagy lélekben és sosem fél attól, hogy kimutassa vagy kimondja az érzelmeit. Az élet dobálja ahogy csak tudja, elvesz tőle szülőket, pénzt, barátokat, szerelmet, gyermeket, ő mégis képes minden veszteség után felállni és folytatni az útját, képes megbocsátani és képes hátat is fordítani, hogy aztán a nulláról építkezve létrehozza a birodalmát. Néha, olvasás közben egy-egy rövid pillanatra megcsapott valami halvány dickensi hangulat, épp csak egy kicsi – párizsi díszletekkel.

A Kicsi úgy épül fel, mintha az elbeszélő egy önmagának írott és rajzolt memoárt készítene, amely a bölcsőtől az időskorig követi Grosholtz életét – az itt-ott teljesen váratlanul felbukkanó kis szkeccsek, ceruzarajzok sajátos bájt kölcsönöznek az egyébként szomorúsággal, nyomorúsággal bőven túltöltekezett cselekménynek.
A könyv helyenként nyers, néhol már-már undorítóan, mégis teljesen természetes naturális részletességgel mutatja be az emberi testeket, testrészeket, kipárolgásokat, szagokat, nedveket, zsírokat, és ugyanilyen természetességgel vezet be bennünket, olvasókat is a viaszbábukészítés világába.
Marie-n kívül rengeteg szereplő  – létező és fiktív is – megelevenedik a lapokon, találkozunk XVI. Lajossal, Marie Antoinette-tel, Napóleonnal, Josephine-nel, a festő Daviddal, és még sok más ismert névvel. A fontosabb mellékszereplőkkel – Curtius, az Özvegy és Edmond – egyetlen gondom volt csak, hogy a személyiségük nem kapott akkora figyelmet a szerzőtől, kicsit hagyta őket a parlagon heverni, csak vázak voltak, mint az agyag, amivel levették a mintát az alanyokról. 

Mindezek ellenére a könnyed stílus, a mindig lesz valahogy-attitűd és a csodálatos hangulat könnyen felülkerekedett a cselekmény negatív felhangjain, és amellett, hogy elképesztően szórakoztató és falható olvasmány volt, rengeteg tanulsággal is szolgált. A sok, benne foglalt borzalom ellenére képtelen vagyok a Kicsire nem meseként gondolni. Mese felnőtteknek, tele olyan varázslatokkal –  például a bábuk, a bútorok, a házak, a tárgyak élnek, lüktetnek, kitaszítanak vagy befogadnak -, amelyek a való életben nem biztos hogy léteznek, de néha, ha teljes szívvel odafigyelünk, érezhetőek. 

Fülszöveg
Sötét, elbűvölő és feledhetetlen történet egy tehetséges és elszánt árváról a francia forradalom idején, aki Madame Tussaud néven írta be magát a történelembe.
A kicsi, csúnyácska Marie 1761-ben született egy svájci falucskában. Szülei halála után egy viaszszobrász segédjeként a forrongó Párizsban találta magát, sőt hamarosan a versailles-i palotában, ahol egy hercegnő szobrászoktatója lett, majdnem megosztozott egy süteményen a királlyal, és megmentette Marie Antoinette-et a szülőágyon. Ám a palota falain kívül kitört a forradalom, és a bosszúszomjas párizsiak fejeket követeltek…
A Kicsi egy valóság ihlette, különös felnőtt mese művészetről, sorsról, az emberi test és lélek legsötétebb bugyrairól, elhivatottságról, szerelemről – olyan, mintha Charles Dickens és David Lynch négykezese volna.