Christelle Dabos – A tél jegyesei (A tükörjáró 1.)

Említettem már, hogy mennyire felszínes liba tudok lenni, ha könyvekről van szó? Elég egy szép borító, meg a kelleténél több előfordulás az instagram hírfolyamban, és máris meg vagyok győzve róla, hogy kellünk egymásnak. Így történt, hogy hirtelen felindulásból megvettem magamnak A tél jegyeseit, de még ekkor sem voltam biztos abban, hogy egy ifjúságinak szánt fantasy el fogja nyerni a tetszésemet. Olyan naiv vagyok, hiszen a Harry Potter is ugyanez a kategória, ebből kifolyólag nem is tudom miért gondoltam, hogy A tél jegyesei nem fog berántani a világába. Berántott, de még hogy! Két nappal a befejezése után is szörnyen visszavágyom a Sarkra, és annyira szeretném olvasni a folytatást, hogy mostazonnaliskésőlenne.

Ophélie Animán éli békés, kellemesen unalmas életét. Egy múzeumban dolgozik és tárgyakat olvas a kezével, emellett a tükrökön át is képes közlekedni. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen Animán mindenkinek van valamilyen képessége. A világ már rég nem olyan, mint ahogyan mi ismerjük, csak kisebb-nagyobb szilánkok maradtak belőle, amiből Anima az egyik. Több visszautasított kérő után a Matrónák úgy döntenek, hogy Ophélie beleszólása nélkül hozzáadják őt egy messzi helyről származó férfihoz. Thorn a Sark egy nagy befolyású személyisége, akinek a lakóhelyénél csak a modora hidegebb. A lány keresztanyja kíséretében egyik napról a másikra a Sarkon találja magát, ahol semmi sem az, aminek látszik, és ahol teljesen más szabályok uralkodnak, mint a békés, derűs Animán. Az intrikák, a cselszövések, az erőszak és az ármánykodás mindennapos tevékenységek a Sarkon, ráadásul Thorn menyasszonyát ismeretlenül is gyűlöli mindenki, így rejtőzködni kénytelen az esküvőig. Ophélie nem bízhat senkiben, csak a vőlegényében és annak nagynénjében, Berenilde-ben, és rendkívül óvatosnak kell lennie, hiszen számtalan furcsa képességű ellensége van. Emellett még Thornnal is dűlőre kell jutnia, hiszen ennek a házasságnak a gondolatát egyikük sem túlzottan szívleli. De mi oka van annak, hogy pont Ophélie-ra esett a Matrónák választása? Mi célja van, és milyen érdekeket szolgál ez a frigy?

– Megöltem egy embert. A tényt két kanál leves között, olyan keresetlen nyersességgel közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ophélie szemüvegének lencséi egészen belesápadtak. Roseline néninek torkán akadt a falat, ájulás kerülgette. Berenilde megőrizte a nyugalmát, lassan visszahelyezte a borospoharát a csipketerítőre. – Hol és mikor? Ophélie a maga részéről inkább úgy tette volna fel a kérdést, hogy „Kit és miért?”. – A légikikötőben, még indulás előtt – felelte Thorn hűvösen. – Szerencsétlen kegyvesztett flótást valamelyik rosszakaróm küldte rám. Ezért is siettem hazatérni. – Helyesen tetted. Ophélie úgy ült, mintha odaszögezték volna a székhez. Ennyi? Akkor a dolog el is van intézve? „Gyilkos vagy, rendben, de ha volnál szíves odaadni a sót…”

Az első pár fejezetig azt gondoltam, hogy ez a könyv nem lesz maradandó élmény számomra, ugyanis túl lassan indult be a cselekmény. Annyira, hogy az elején komoly erőfeszítésbe telt rávenni magam az olvasására. Utólag visszagondolva viszont már azt mondom, hogy ez a néhány fejezet is hasznos volt, mert segített átlátni a későbbiekben, hogy mekkora is a kontraszt Anima és a Sark világa között. Kellett, hogy tisztázódjanak bennünk ennek az új világnak az apró részletei és a működése. Bármennyire is idilli és csodálatos volt a matriarchális Anima, be kell vallanom, hogy imádtam a Sark minden kicsi részletét. Az óriásira nőtt állatoktól kezdve a jeges hidegen át a Légvár felépítéséig, és még nem szóltam arról a sok visszataszító és gonosz szereplőről, akik fűszerezték a cselekményt. Ophélie egy kicsit közhelyes főszereplő: csúnyácska, jelentéktelen, unalmas, viszont megvan a magához való esze és tisztában van önmagával. Nem akar más lenni, mint aki, nem vágyik fényűzésre sem szépségre, őt boldoggá tette a régi élete és a múzeumi munkája. Ügyetlen és sok esetben együgyű is, de határozottan láttam a karaktere fejlődését a könyv végére, és mi lesz még a többi részben? Thorn pedig olyan, mint Mr Darcy. Előítéletes, hideg és a szociális skilljei, hát hogy is mondjam… elég fejletlenek. Nyilván a kettejük közös végkifejlete már az első találkozásnál sejthető, de amíg eljutnak addig, az nagyon izgalmas útnak ígérkezik.

Tetszett, hogy Dabos nem lökte őket az első adandó alkalommal egymás karjaiba, sőt, nem is igazán történik közöttük semmi ebben a részben, leszámítva azt a néhány nagyon apró, óvatos ismerkedési kísérletet. A lényeg azon van inkább, hogy megismerjük a Sark farkastörvényeit, és hogy drukkoljunk annak, hogy Ophélie megérje az esküvőjét. Ennyi ármánykodás és utálat még a legelvetemültebb dél-amerikai szappanoperákban sem volt, imádtam, komolyan! A cselekmény kellően kiszámíthatatlan volt, és néhány esetben megdöbbentő is, az aprólékosan adagolt információkkal és titkokkal pedig kellően feszült hangulatú.
A világkép is szépen kidolgozott és valóban ötletes gondolat. Egy olyan jövőt tárt elénk a szerző, ami egyszerre modern, és mégsem. Az udvari intrikák, a hierarchia, a hangulat mind-mind inkább 18-19. századi benyomást keltettek, miközben ott vannak az emberek mágikus képességei és a fejlettebb technika (pl. utazás) is.
Meg kell még említenem az írói stílust is, ami nagyon igényes, mégis könnyen emészthető, gördülékenyen olvasható.

Summa summarum, A tél jegyesei egy aprólékosan kidolgozott, lassúbb folyású, de kellően izgalmas és mozgalmas könyv, némi kezdetleges romantikával és minimális sablonossággal. Különösen ajánlom olvasási válságban szenvedőknek, mert ha ez nem ránt vissza a könyvek világába, akkor semmi.
Ősszel érkezik a következő rész magyarul, és legfrissebb információim szerint a szerző jelenleg a negyedik könyvön dolgozik, tehát az már biztos, hogy nem trilógiával állunk szemben.

Christelle Dabos – A tél jegyesei
Eredeti cím: Les fiancés de l’hiver
Kiadó: Kolibri Kiadó
Fordító: Molnár Zsófia
Puhatáblás, 580 oldal
Megjelenés éve: 2017

Fülszöveg | Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.
Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.

A SZERZŐRŐL  Christelle Dabos 1980-ban született Franciaországban, jelenleg Belgiumban él. Első írásai könyvtárosi egyetemi tanulmányai idején készültek. Egy hirtelen jött betegség után az írás lett a mentsvára, egy neves francia internetes irodalmi közösség, az Ezüst Toll oldalán közölt írásai révén igen hamar népszerűvé vált. A többi szerző biztatására adta be kéziratát a leghíresebb francia kiadó, a Gallimard ifjúsági első könyves pályázatára, amelyen az új Harry Potter íróját keresték, személyében pedig meg is találták.