Voltatok már úgy, hogy azért halogattatok egy könyvet, mert nem akartátok, hogy vége legyen? A Maddaddam-trilógia utolsó kötetével én is így jártam; a közel sem vonzó világképe ellenére annyira megkedveltem a szereplőket és a történet hangulatát, hogy nem akaródzott elengedni Toby, Ren, Jimmy és Zeb kezét.

Sejtettem, hogy jó lesz a MaddAddam-trilógia második része, de azt nem gondoltam, hogy jobban fog tetszeni, mint az első. A sorozatoknál általában – de nem mindig!– az első részek szoktak a legerősebbek lenni, de erre Atwood most jó rácáfolt nekünk. Az özönvíz éve nem kifejezetten folytatása a Guvat és Gazellának, sokkal inkább egy párhuzamosan futó történet, csak ezúttal a trilógia világának egy másik „szegletén”, a plebsztelepeken élők szemszögéből mutatja be a vírus elszabadulása előtti (és utáni) helyzetet. Olyan ez a könyv, mintha Atwood a Guvat és Gazellában megrajzolt történetet elkezdte volna kiszínezni.

Margaret Atwood idehaza A szolgálólány meséjével lett igazán széles körben ismert, pedig ha valaki, hát ő igencsak gazdag életművel rendelkezik. Sok könyve megjelent már korábban magyarul, többek között az eredetileg 2003-ban debütáló MaddAddam (korábban VadÁdám) trilógia első két kötete is, azonban a harmadik, befejező részt valamilyen oknál fogva nem fordították le – egészen mostanáig. A Jelenkor kiadó sorra jelenteti meg csodaszép, új köntösben a kanadai írónő könyveit; legutóbb a könyvfesztiválra érkezett a szóban forgó trilógia, ráadásul szinte mindhárom kötet egyszerre. Ezúttal az első részről fogok írni, amely egy félelmetes és elborult jövőképet tár elénk. Tudjátok, csak olyan Atwoodosan…