BELINDA BAUER – A 19-ES HOLTTEST

Szeretem a különleges karaktereket – az életben és a könyvekben egyaránt –, talán ezért is ragadott meg már első percben A 19-es holttest. Van benne ugyanis egy Aspergeres orvostanhallgató, meg egy titokzatos hulla, szóval rettentően izgalmasnak hangzott a fülszöveg alapján, erre pedig még rátett egy lapáttal a borítón található három szó, mely szerint ez egy zseniális, megszállott és félelmetes könyv lesz.

Bevallom, az utolsót így utólag kicsit túlzónak érzem, ugyanis számomra semmi félelmetes nem volt benne, de lehet, hogy csak túl magas az ingerküszöböm (amin tulajdonképpen egyáltalán nem csodálkoznék). Ettől függetlenül bátran tudom a letehetetlen kategóriába sorolni a könyvet, mert ha lett volna annyi egybefüggő időm, hogy szünet nélkül olvassak, akkor A 19-es holttest tuti, hogy egynapos könyvként végzi.

A főszereplő a 18 éves Patrick, aki egy kicsit más, mint a többi ember. Egész pontosan Asperger-szindrómás, ami nem halálosan komoly betegség, de az elszenvedőjének szociális életét eléggé meg tudja ölni. Patrick nagyon intelligens és gyorsan tanul, így ennek, és a betegségének köszönhetően felvételt nyer anatómia szakra, ami nagyjából annyit jelent, hogy hullákat boncolnak csoportosan. Egy nap Patrick rájön, hogy a számukra kiosztott holttest – a 19-es számú –, nem amiatt halt meg, ami az orvosi jelentésben szerepel, így nyomozni kezd és hamarosan a saját élete is veszélybe kerül.
A másik szálon haladva bepillantunk egy kómában fekvő beteg gondolataiba, illetve a kómás betegeket ápoló osztály mindennapjaiba. A két dolog aztán a végén majd összekapcsolódik, az olvasó pedig csak pislog, mint hal a szatyorban, hogy mennyire egyértelmű volt minden, mégsem esett le a tantusz.

Patrick nagyon izgalmas karakter volt, és nemcsak azért, mert teljesen másképp gondolkodott és cselekedett, mint egy átlagember, hanem a cselekmény folyamán bekövetkezett karakterfejlődése is nagyon látványos volt. Kezdetben idegenkedtem tőle, de ahogy haladtunk előrébb, annál jobban a szívembe zártam. Érdekes volt arra is rájönni, hogy mennyire nem voltam képben eddig a kómával kapcsolatban. A könyvből kiderült, hogy nem csak békésen fekvő kómás betegek léteznek, hanem agresszívebb, mozgolódó, akár szemüket kinyitóak is.
Volt még egy második cselekmény is, ami nem kapcsolódott szorosan, sőt igazából sehogyan sem Patrickhez és a fő ügyhöz, mégis remekül fűszerezte a történetet. Ennek ellenére kicsit bosszankodok is miatta, mert a szerző kvázi az olvasók fantáziájára bízta ennek a szálnak a befejezését és csak lógott a levegőben az egész, nem kaptunk magyarázatot, információt, semmit.

Nem ez volt a legpörgősebb, legidegtépőbb és legbrutálisabb könyv, amit valaha olvastam, nagyjából a feléig nem is nagyon történik semmi “thrilleres”, mégis képes volt magához láncolni és lekötni, mindez pedig főképp a szereplőknek és az cselekménynek köszönhető. A utolsó harmadban beindulnak a történések, és ott már van izgalom is rendesen! Annak pedig kifejezetten örültem, hogy fény derült arra is, hogy Patrick anyja miért viselkedik úgy, ahogy.
Belinda Bauer igazán jól forgatja a szavakat, kellően adagolja az érzelmeket, a humort és a borzalmat, sehol sem túl sok, és nem is kevés, viszont abbahagyhatatlan. Abszolút ajánlott kategória, amennyiben szeretitek az ilyen típusú könyveket!

(*Azért az Oasis Wonderwall című dalát Wonderballként olvasni kicsit fájt a rajongó lelkemnek, lehet – sőt biztosan –  csak elütés, de nagyon megragadt bennem).

Vajon hogy halhat meg ilyen könnyen az ember, ha egyszer ennyire nehéz széttörni?

A SZERZŐRŐL
Belinda Bauer 1962-ben született. Angliában és Dél-Afrikában nevelkedett, jelenleg Walesben él. Első könyve megjelenése előtt újságíróként és forgatókönyvíróként dolgozott. Debütáló regénye egyből díjat nyert, az azt követő műveit is számos díjra jelölték. Könyvei világszerte nagy sikernek örvendenek, 21 nyelvre fordították le a műveit.