Antoine Laurain – Az elnök kalapja

A múltkori megismerkedésünk nagyon jól sült el, úgyhogy nagy várakozásokkal telve vettem a kezembe Antoine Laurain másik magyarul megjelent könyvét, Az elnök kalapját. Igazság szerint ezzel kellett volna kezdenem, ha szigorúan betartanám az időrendet – A piros notesz később jelent meg magyarul, mint Az elnök kalapja –, azonban engem az előbbi könyvének fülszövege sokkal jobban felcsigázott. Kár volt azonban tartani tőle, mert Az elnök kalapja is ugyanolyan kedves és könnyed történet mint A piros notesz, csak mindezt a hatást nulla romantikával éri el.

A mű központi eleme, ha úgy tetszik főszereplője egy fekete kalap, ami a legendás francia elnök, François Mitterrand tulajdona. A könyvelőként gürcölő Daniel Mercier egy hirtelen elhatározásból elköltött vacsora során a Mitterrandé melletti asztalt kapja az étteremben. Annyira megilletődik a helyzettől, hogy az elnök távozása után “eltulajdonítja” annak ottfelejtett kalapját. Az újdonsült fejfedő birtokában hirtelen eddig nem tapasztalt önbizalom és nyugodság szállja meg, így villámsebesen lép feljebb a szakmai ranglétrán. Azonban egy nap ő is elhagyja a kalapot, ami azután egy írói babérokra törő fiatal nőhöz, majd egy kiégett parfümőrhöz, végül egy konzervatív, jobboldali elveket valló cégvezetőhöz kerül, és ennek hatására mindannyiuk életében gyökeres változások indulnak el. De vajon mi lesz a kalap sorsa?

Hát, igen, az élet néha más utakra visz bennünket, az ember észre sem veszi, hogy kereszteződéshez ér, a sors nagy GPS-e nem az előírt útvonalat követi, azt pedig egyetlen jelzőtábla sem mutatja előre, hogy innen már nem tudunk visszafordulni. A létezés Bermuda-háromszöge egyszerre mítosz és valóság. Egy dolog azonban biztos: ha az ember belekerül az örvénybe, többé már soha nem járja az eredetileg neki szánt utat.

1986-ban járunk Franciaországban, és ez a kis időutazás igazán üdítően hatott rám. Szánom bánom, de nem sok mindent tudok a franciák történelméről a kötelező körökön kívül, ezért is voltak kissé idegenek a politikai utalások (illetve a sok, számomra semmit sem mondó név) és a tény, hogy ez a furcsa kalapos elnök ennyire kultikus személyiség volt a maga idejében. Utánaolvastam, és az a bizonyos kalap milliókért kelt el Mitterrand halála után, szóval kezdem sejteni, mi inspirálta a szerzőt a könyv témájához. A történet nagyon ötletes és szórakoztató, nincsenek benne nagy meglepetések, mégis olvastatja magát, mert a szereplők annyira hétköznapian tökéletlenek. Képtelenség eldönteni, hogy valóban mágikus ereje volt-e a könyvben szereplő kalapnak, vagy csupán annak felbukkanása és felöltése hozta meg a szereplőink önbizalmát, de az kétségtelen, hogy a főfedő nélkül egyikük sem lépett volna a tettek mezejére. Mondjuk az más kérdés, hogy egy kivételével mindegyik szereplő gondolkodás nélkül használatba veszi a talált kalapot, anélkül, hogy tudná bármelyikük is, hogy kitől és hogyan került a kalap megtalálási helyére. Nem túl higiénikus, nem?

 Az egész történetet áthatja egyébként egy kis varázslat, a végén pedig olyan érzést hagy maga után, mintha egy kedves kis tanmesét olvastunk volna. Az írásmód hasonlóan gördülékeny és élvezetes, mint A piros notesz esetében, csak itt hagyományosan, gondolatjeles formában jelölve vannak a párbeszédek. Így ugyan kevésbé sodró lendületű, de ehhez a történethez nem is illene a másik mód.
Laurain nagyon jól ért a lélekmelengetéshez és anélkül teszi ezt, hogy az irománya túl dagályossá vagy giccsessé válna. Amit még meg kell jegyeznem, hogy olyan ínycsiklandóan ecsetelte az osztriga elfogyasztását, hogy én, aki a világból is kifutnék az ilyesmi elől, rendesen rákívántam a végére egy jó kis tenger gyümölcsei tálra.
Szóval ugyan A piros notesz egy leheletnyivel jobban elvarázsolt, de Az elnök kalapját is jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki könnyed, szórakoztató kikapcsolódásra vágyik. Megmosolyogtató, kedves kis történet, némi 80’-as évekbeli retro beütéssel és egy nagy adag francia hangulattal.

Fülszöveg | A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat… A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…

A SZERZŐRŐL
Antoine Laurain az 1970-ben született Párizsban. Eddig megjelent hét regényét több nyelvre is lefordították, munkásságát irodalmi díjakkal jutalmazták. Magyarul megjelent másik regénye A piros notesz.