Antoine Laurain – A piros notesz

Nagyon jól esett volna már a sok fajsúlyos téma után valami könnyed, szórakoztató olvasmányt kézbe venni, így esett a választásom valamelyik délután A piros noteszre, ami már a borítójával is megvett magának (tudniillik van némi francia-mániám, de igazán kis mértékű, tényleg).
Laurain nem volt ismeretlen számomra, hiszen az előző könyvével, Az elnök kalapjával is szemeztem már – arról is írok majd –, de úgy istenigazából az idei Könyvfesztiválra megjelent A piros notesz keltette fel a figyelmemet. A fülszöveg egy olyan történetet sejtetett, ami igazán az ínyemre való: légiesen romantikusnak és igazán franciásnak tűnt. Így is lett, és meg kell mondanom,  hogy hihetetlenül jól esett most ezt olvasni!

Laure-t egy este fejbevágják a lakásának kapujában és ellopják a táskáját, benne az összes olyan dologgal, ami fontos volt számára. Másnap Laurent, A piros füzet nevű könyvesbolt tulajdonosa egy kukára kitett mályvaszínű női táskára bukkan. Elviszi magával azzal a céllal, hogy visszajuttatja a gazdájának, azonban a táskában semmi konkrét azonosítót nem talál, ami a tulajdonos személyére utalna. Van benne azonban egy dedikált kötet Modianotól, aminek segítségével megtudja a nő keresztnevét, és egy piros notesz, amibe Laure a legszemélyesebb gondolatait jegyezte fel. Ahogy Laurent egyre jobban „megismeri” a nőt a gondolatai és a személyes tárgyai által, úgy kezd egyre mélyebben kötődni ehhez az ismeretlen ismerőshöz. Amikor végre sikerül kitalálnia a tulajdonos nevét, és lehetősége támad a találkozásra, a sors még tartogat némi meglepetést.

De hát érezhetünk nosztalgiát valami után, ami meg sem történt? Amit „fájdalmas megbánásnak” hívunk, valójában nem más, mint amikor életünk bizonyos szakaszaiban majdnem teljes bizonyossággal érezzük, hogy rossz döntést hoztunk, illetve van ennek az érzésnek egy sajátságos változata ami egyfajta misztikus és jóleső bódulatba merít bennünket: ez a lehetséges utáni nosztalgia. 

Mi, nők hajlamosak vagyunk az egész életünket magunkkal hordani a táskánkban. A legnagyobb rémálmaink toplistáján pedig kétséget kizáróan ott szerepel ennek a bizonyos táskának az elveszítése. Nem csupán az anyagi kár miatt, hanem azért is, mert kevés személyesebb dolog van a földön, mint egy női táska belseje. Ha pedig egy idegen kap bepillantást ennek a tartalmába, az kicsit olyan, mintha anyaszült meztelenül nyújtanánk neki a kezünket bemutatkozáskor. Laurain-t nyilván ez a titokzatos női táska dolog is inspirálta a történet papírra vetésekor. Imádom az ilyen, szinte meseszerű sztorikat, ahol a két főhőst az ég is egymásnak teremtette, de a találkozás mégsem lehet zökkenőmentes. Tipikusan olyan történet, amit simán el tudnék képzelni filmre adaptálva, olyan igazi franciás, könnyed hangulatban.
Minden szereplő szerethető, van benne könyvesbolt, cicák, Párizs, egy csipet melankólia, némi humor, és édes, de a gyomrot nem megülő romantika. Tetszett az írásmód, főképp az, hogy a párbeszédek mindenféle gondolatjel vagy egyéb jelölés nélkül a folyószöveg részét képezték és ez az apróság valahogy sodróbbá tette a szöveget. Egy-két esetben éreztem csak azt, hogy a szerző kényszeresen ki akarta tölteni a lapokat, ezért helyenként nem odaillő, vagy éppen feleslegesnek ható monológokkal szórakoztatott. 

A piros notesz igazi kis lazítós könyv; olyasmi, amit az ember egy ültő helyében felfal és utána nagyon elégedetten hátradől. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok és az élet értelmét sem ebből fogjuk megtudni (az egy másik remek könyv, tök más műfajban), de nem is butuska ponyva, amiből tizenkettő egy tucat. Ugyanúgy tetszeni fog egy egy menthetetlenül romantikus léleknek és olyannak is, aki hozzám hasonlóan fázik az érzelmes dolgoktól. Egy igazi kis gyöngyszem.

---

Fülszöveg | Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.
Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…

---

A SZERZŐRŐL Antoine Laurain az 1970-ben született Párizsban. Eddig megjelent hét regényét több nyelvre is lefordították, munkásságát irodalmi díjakkal jutalmazták. Magyarul megjelent másik regénye Az elnök kalapja.