Alice Walker – Bíborszín

Azokról a könyvekről a legnehezebb írnom, amik a legjobban tetszettek. A Bíborszín különösen feladta a leckét. Hogyan tudnám átadni írásban az érzéseket, amelyek kavarogtak bennem a történet közben? Hogyan tudnám elmesélni, hogy az utolsó mondat elolvasása után csak néztem magam elé és szorítottam magamhoz ezt az aprócska könyvet és arra gondoltam, hogy most azonnal újra akarom kezdeni? Hogyan tudnám érzékeltetni, hogy mennyit adott nekem ez a történet ? Fogalmam sincs.

Aszt gondolom, azér vagyunk itt, hogy tünődjünk. Hogy tünődjünk. Hogy kérdezzünk. És hogy miközbe tünődünk a nagy dolgokról és kérdezősködünk a nagy dolgokról, tanulunk a kicsinyekről, amúgy átabotába. De soha se tucc meg többet a nagy dogokról amint amennyivel kiindultál. Minél többet tünődök, annál jobban szeretek, mongya. 
És az emberek elkezdenek visszaszeretni, mondom.

Nem volt ismeretlen számomra a Bíborszín, hiszen még gyerekkoromban láttam a filmet, amely a könyv alapján készült. Whoopi Goldbergről sosem az apácaruhába bújt énekesnő jutott eszembe, sem a bolond jósnő a Ghostból, hanem Celie, az egyszerű, de annál szívósabb fekete asszonyt, akit meggyötört az élet, de ő minden rúgás után erősebben állt talpra. Sokszor láttam a filmet, a könyv azonban eddig elkerült. Annak idején, a születésem évében Kedves Jóisten címmel adták ki itthon, most pedig a kiadó úgy döntött, hogy újra megjelenteti, ezúttal már az eredeti címre fordítva, Bíborszínként. Szerintem mindkét cím találó a maga módján, de az olvasás után már azt gondolom, hogy a Bíborszín egy kicsit mélyebb jelentésű. Egyébként csodaszép kiadás lett, sokat fogom még forgatni, tekintve, mert bekerült a legeslegnagyobb kedvenceim közé.

A Bíborszín nem egy bájos lányregény. Már az első oldalakon arcul csap, semmi gyengéd bevezetés, csak beletaszít a borzalom közepébe. Testi-, lelki- és verbális abúzus, lenézés, nemi- és faji megkülönböztetés, elnyomás – csak néhány azokból a megpróbáltatásokból, amiből Celie-nek már egészen fiatalon kijut. Maga meséli el a történetét, kezdetben Istenhez, később húgához címzett egyszerű nyelvezetű, helyesírási hibáktól hemzsegő leveleiben. Kislányként ismerjük meg és a virágkorán túl veszünk tőle búcsút, ez idő alatt pedig végigkísérjük a személyiségfejlődése útján, amely során csendes, belenyugvó lányból erős, önmagáért kiállni képes nővé érik. Ezen az úton olyan kivételes személyiségű nők indítják el és kísérik végig, akik a kor szellemével ellentétben maguk is önálló, az elvárásokra és a véleményekre fittyet hányó erős nőalakok. Shug, a kétes erkölcsű, igéző énekesnő és Sofia, Celie karakán és bátor mostohamenye akarva és akartlanul is befolyásolják a fiatalasszony életszemléletét, majd pedig a húga, Nettie levelei segítenek neki kitágítani a világot; megértetni és válaszokat adni. (Utóbbiak egyébként érdekes és egyben szomorú kitekintések is a misszionáriusok és az afrikai őslakosok életére vonatkozóan).

„Mégis, kinek hiszed te magad? Te nem átkozhacc el senkit. Csak nézd meg magad. Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy. Az istenbe, egy nagy nulla vagy” – vágja a fejéhez férje, amikor Celie életében először úgy dönt, hogy kezébe veszi a saját életét és nem függ többé egyetlen férfitól sem. És láss csodát, ahogy Celie elkezdi megtalálni az új önmagát, az őt körülvevő férfiak is elkezdenek változni. Celie magára találásával párhuzamosan az istenképe is merően átalakul. Van egy hosszabb rész a könyvben, amikor Shug és Celie az Istenről beszélgetnek és ha valaki, én sokat hallottam már Istenről (hello, 12 év egyházi iskola…), de ennyire szépen, ennyire tisztán és egyszerűen még soha sehol nem olvastam róla. Őszintén mondom, hogy jobban megérintett ez a mindössze hét oldalnyi szöveg, mint bármi más az elmúlt évek alatt, amikor megkíséreltek hívővé tenni.

Celie, mondd meg nekem igaz lelkedre, találkoztál valaha Istennel a templomban? Mer én soha. Én ott csak egy csomó emberrel találkoztam, akik mind abba reménykedtek, hogy maj megmutatkozik. Ha én valaha is Istennel találkoztam a templomba az azér volt, mer én vittem oda magammal. 

Nem fogok olyan nagy szavakkal dobálózni a Bíborszínnel kapcsolatban, hogy kötelező, meg gyöngyszem, meg kihagyhatatlan, meg egyéb hasonlók. Nem mondom azt, hogy ez a könyv mindenkinek olyan katartikus élményt fog nyújtani, mint amit én kaptam tőle. Nem mondom, hogy valakit nem fog zavarni az írásmód, vagy a leszbikus szál, vagy éppen a férfiak cseppet sem hízelgő ábrázolása. De ha szeretnétek egy olyan könyvet olvasni, aminek az üzenete sokáig – örökké – veletek marad, ha szeretnétek egy olyan könyvet – akár a(z idősebb) gyereketek kezébe adni – , ami elfogadásra tanít, gondolkodásra késztet, vagy segít gyógyítani a lelket, akkor legyen az a Bíborszín! Emma Watson szerint a legfontosabb nőregények egyike ez a könyv, és azt hiszem, hogy nem tévedett ezzel a kijelentésével. Az ilyen könyvekért és könyvélményért éri meg igazán olvasni. Ja, és természetesen nem csak nőknek.
Ui.Nézzétek meg a filmet is!
Ez pedig a könyvből készült musical zenéje, ha szeretitek az ilyesmit: 

Nincs tíz tappancsom sajnos, csakis ezért:

---

Fülszöveg | Alice Walker 1982-ben megjelent Pulitzer-díjas, Steven Spielberg által 1987-ben megfilmesített levélregényének üzenete időn és téren átívelő. A túlélés legelemibb, örök érvényű szabályára tanítja meg az olvasót: soha ne add fel! 
A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát. Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat. 
A mű 1987-ben Kedves Jóisten címen jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

---

A SZERZŐRŐL 
Alice Malsenior Walker író, költő, aktivista, feminista. 1944-ben született Georgiában.1982-ben megjelent könyvével, a Bíborszínnel elnyerte a Pulitzer-díjat. Egy gyermekkori baleset miatt fordult az írás és az olvasás felé. A főiskola után feleségül ment egy fehér bőrű ügyvédhez, ennek következtében rengeteg kellemetlenséget kellett elviselniük, többek között a Ku Klux Klan is fenyegette a házaspárt.